Villámcsapás - 16. fejezet

Igen, késve, de itt van...most viszont rohanok filmet nézni...
Várom a kritiket!
Jó olvasást:
Dewi ^ ^

**16. FEJEZET**  

A Nap első sugarai besütöttek az ódon kastély ablakain. Egy külső szemlélődő, egy ember számára ez a hely csak egy régi, egész jó állapotban lévő visszatükröződése az elmúlt kornak.

Egy ember csak a nagy, szürke tornyokat, a hatalmas épületet látta.

Volterra vára. Egy a sok látványosság közül, amit meg lehet tekinteni. Talán egyszer be is mennek a várba. Lassan, álmélkodva mennének a fehér bőrű, csodaszép nő iránt.

Megnéznék a festményeket, bepillantanának ajtókon.

Aztán belépnének a hatalmas ajtó mögé. Egy nagy teremben találnák magukat, középen három trónnal, amin egy-egy félelmetes, mégis csodálatos, bámulatos, hófehér bőrű ember ül.

A következő pillanatban pedig becsapódik az ajtó, és megkezdik életük utolsó órájának cselekedeteit.

Ma azonban még egy idegennek is furcsa lehetett Volterra vára.

A vár bejárata megnyílt, és fekete köpenybe burkolózó emberek álltak meg a hatalmas kapu mellett, a vár belsejében.

A bátrabbak közelebb merészkedtek, és onnan bámultak a kastély belsejébe.

Akikben még ennél is több kurázsi volt, elindultak, azt remélve, hogy most közelebbről is szemügyre vehetik, milyen is a hatalmas építmény belülről.

Szorongva, kissé félve haladtak egyre beljebb, minél közelebb érve a feketébe öltözött alakokhoz.

Azok azonban elállták útjukat. Az emberek nem értették, mért nem engedik be őket. Hiszen rendszeresen van körbevezetés az épületben.

Ők nem értették, én azonban pontosan tudtam, mire fel ez a nagy felhajtás.

Visszamentem Esméékhez, és átkaroltam őket. Egész nap nem mozdultam mellőlük, bár nem azon okokból, amiért egy normális testőr tenné.

Nem akartam, hogy eljöjjön a délután. Nagyon nem akartam.

Az idő azonban nem állt meg, sőt, mintha direkt egyre gyorsabb és gyorsabb lett volna!

Fél tizenkettő volt, a család és a farkasok kivégzését pedig háromnegyed egyre hirdették.

A Volturi úgy találta jónak, hogy mindenkinek tudomásul kell vennie, ha farkasokat támogatnak, akkor nincs kegyelem.

Aro nem támogatta az ötletet, de kettő-egy arányban alul maradt társaival szemben.

Így, a Volturi meghirdette, hogy a vérfarkasok és az azzal szövetkező családot december tizenkettedikén, 13.00-kor küldik a másvilágra.

A percmutató pedig egyre csak ment és ment.

Lassan elérte a kilencest, majd továbbaraszolt a tizenegyesre, és végül megismerkedett a tizenkettessel is.

Elszakítottam a szememet az óráról, és fogadott szüleim arcába néztem.

-          Úgy sajnálom – suttogtam az eltelt órák alatt a sokadszorra.

-          Kicsikém, ezt már megbeszéltük – simított végig hajamon Esme -. Nem a te hibád!

-          De, az én hibám. Ha nem avatkoztam volna be, most nyugodtan élhetnétek tovább Tetburyben. Annyira sajnálom, Esme! Elmondhatatlanul szégyellem magam!

-          Sose tedd! Ez alatt a pár hónap alatt a családunk újjászületett. És ezt mind neked köszönhetjük, drágám!

A beszélgetésünket kopogás szakította félbe. Az ajtóhoz léptem, majd kitártam azt.

Norabell, egy frissen felvett testőr állt az ajtó előtt.

-          Aro küldött. Hozhatod a foglyokat!

Bólintottam, majd szomorúan fordultam hátra. Esme és Carlisle felálltak, és megölelték egymást.

Felém indultak, majd engem is megöleltek. Elsuttogtam egy újabb bocsánatot, hiába.

Nem akartam elfogadni, hogy meghalnak. Hogy vége. Hogy ennyi volt.

Kiléptem a folyosóra, mellettem szüleim.

Az út a trónteremig nagyon rövid volt. Sokkal rövidebb, mint eddig bármikor.

Oldalamon szüleimmel beléptem, és régi családomon állapodott meg tekintetem.

Marcus és Caius gőgösen ültek a helyükön, Aro viszont teljesen kifordult önmagából.

Fejét lehajtotta, nem nézett felénk.

A terem tele volt vámpírokkal. Olyan lényekkel, akik a gyilkolást élvezik. Olyan lényekkel, akik azért jöttek, hogy megnézzék, ahogy fajtársainkat írták fajtársaink.

Undorító.

Esméék megálltak a terem közepén, én pedig mélyen a szemükbe néztem.

Oldalra mentem, ahol barátnőim álltak.

Közéjük helyezkedtem.

Megfogták, megszorították a kezemet, és lassan felém fordultak, belepillantottak a szemembe.

Először Dorie és Bloom, majd Bia és Era öleltek át. Tímea küldetésen volt, így nem vett részt a kivégzésen.

Az óra háromnegyed egyet mutatott, a Volturi vezetői pedig felemelkedtek.

-          Kedves társaim! – kezdte beszédét Aro – Sajnálatos, szomorú nap jött el, ugyanis társadalmunk ma megválik nyolc tagunktól. De ez a nap örömteli is, hiszen a vérfarkasok száma is csökken a nap végére! Azért hívtunk ide titeket, hogy láthassátok; a Volturi senkinek sem kegyelmez, legyen az barát vagy ellenség! A Cullen család – intett az időközben megjelent szeretteim felé karjával – egy olyan ősi szabályt szegett meg, mely tett megbocsáthatatlan! Szövetkeztek ellenségeinkkel, szállást biztosítottak nekik, etették, itatták őket! Megbocsáthatatlan bűn! Nem adtak nekünk más választást, felelniük kell bűneikért! Jane, Alec, Demetri, Dorothy, Zoé, Erica, kérlek, tegyétek dolgotokat!

Meglepődve néztem fel. Arról nem volt szó, hogy én is benne leszek a kivégzők közt!

Lassan indultam el, mellettem a lányok ugyan így tettek. Két oldalról fogták a kezemet, majd megszorították.

Összeráncoltam homlokomat. Kutya legyek, ha ezzel nem üzenni akarnak valamit!

Értetlenül néztem fel Dorie arcába, mire alig látható kacsintással válaszolt.

Ezek terveznek valamit!

Amilyen szerencsém volt, persze, hogy egyedül Edward előtt nem állt senki.

Végül is, nem utál még eléggé, nyugodtam széttéphetem, hátha…

Aro közelebb lépett, és érdeklődve nézett engem. 

Majd megadta a jelet.

Dorie és Era mind rám kapták a fejüket, én pedig megértettem.

Felemeltem kezeimet, és villámgyorsan egy tűzkört alkottam a halálra ítéltek köré.

Fejemet Jane, Alec és Demetri felé fordítottam, de Bloom intézkedett – a testüket hírtelen jégpáncél borította.

Körbenéztem, és láttam, hogy az egész szobát körülveszi Bloom erejének köszönhetően a jég.

A menekülés kizárva. Bloom jege mindennél erősebb.

Megszüntettem a tűzkört – a végén felolvasztja a jeget.

A testőrök felénk indultak, de Era megakadályozta, hogy közelebb jöjjenek.

Bloom közben tovább fagyasztgatta a vámpírokat, hiszen ennyi lénnyel képtelen Era elbírni.

Dorie lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett. Éreztem, ahogy az ereje egy röpke pillanatig érint engem, majd egyből tovább állt – szerencsére.

Kevesebb, mint öt perc múlva fáradtam kinyitotta a szemét, majd rám dőlt.

Körbenéztem, és láttam hogy mindenki alszik, a farkasokat és Cullenéket kivéve. Ők csak döbbenten meredtek ránk.

Felolvasztottam a jeget a teremben, majd megragadtam Alice és Edward kezét, és húzni kezdtem őket ki a várból.

Egy örökkévalóságig elég volt a Volturiból!

Villámcsapás - 15. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, és még mindig várom a kritikákat! De komolyan! Négy-öt ember elolvas egy fejezetet - tudom, mert megnéztem! -, és összesen egy, azaz EGY kritikát kapok (ezer hála érte Mercinek)!!!
Szóval kérlek, írjatok! Lehet névtelenül is, a chatbe, bárhová, de tényleg jól esne pár szó! És nem kell regényeket írni, elég ha annyi, hogy tetszett vagy nem tetszett!
Kérlek! Nem akarok komihatárt bevezetni!
Jó olvasást!
Dewi
 

**15. FEJEZET**

A várba visszatérve utunk egyből a trónterembe vezetett.

A hatalmas ajtón belépve Aro, Caius és Marcus egyből a trónjaik felé vették az irányt, Jane és Alec a három trón mellett helyezkedett el, Edwardékat és a farkasokat pedig a helyiség közepére lökték az őket kísérő vámpírok.

A falhoz mentem, és lehajtott fejjel álltam.

Aro felemelkedett a székéből, mellette Caius ugyan így tett.

A szőkés hajú vámpír lelépett Edwardékhoz, és az alakváltókat őrző ketrecnél állt meg.

Néhány percig elgondolkodva nézte őket – Edward egyre feszültebb lett -, majd körözni kezdett.

Aro és Marcus elmélyülten figyelték a harmadik uralkodót, és nem szóltak.

Végül Caius megtorpant, majd méltóságteljesen visszament a trónjához, és elhelyezkedett abban.

Aro érdeklődve nézett rá, mire Caius a kezét nyújtotta társának.

Megfogta, és elmélyülten koncentrált, majd balra fordulva bólintott egyet Marcusnak.

-          Nos – emelkedett fel székéből Aro -, a döntésünk a következő: a vérfarkasokkal történő múltbeli vitáinkat és harcainkat nézve úgy határoztunk, hogy mind a Cullen családnak, mind a vérfarkasoknak távozniuk kell ebből a világból.

Felkaptam a fejemet, és közbe akartam lépni, de a mellém kerülő Jane elállta utamat.

Egy erőteljes lökéssel próbáltam eltaszítani, mire a testemet hirtelen éles tűszúrások kezdték ostromolni.

A következő pillanatban be is fejeződött, én pedig engedelmeskedve Jane akaratának – képes, és „halálra” kínoz – csendben maradtam.

Eljön még az én időm.

-          A kivégzést holnap délben tartjuk ezen a helyen, a trónteremben, és minden személy, aki megpróbálja megakadályozni, árulónak minősül – nézett rám Aro -. Most pedig menjetek!

A hatalmas ajtó kinyílt, a vámpírok pedig kiözönlöttek rajta.

Aro intett, hogy maradjak, így továbbra is a falnak dőlve álltam, lehajtott fejjel. Mellőlem Jane sem mozdult el, és körbepillantva láttam, hogy Alec, Demetri, és két új, számomra ismeretlen lány is itt maradt.

-          Ti fogjátok őrizni a foglyokat! Alec és Demetri a vérfarkasokra ügyel, Christy vigyáz Rosalie-ra és Emmettre, Demetria feladata Alice és Jasper őrzése lesz, Jane, rád bízom a kislányt és Edwardot – ne kínozd őket! -, Zoé, te Carlisle és Esme felügyeletét kapod. A déli szárnyban helyezzétek el őket, egy-egy szobában.

Kivezették a teremből a családot és a farkasokat, és már csak én és Esme-ék maradtunk a helyiségben a három uralkodót kivéve.

Aro lehajtotta a fejét, és Carlisle és Esme vállára tette a kezét.

-          Sajnálom, barátaim. Ha tehetném, kegyelmeznék, de Caius múltját figyelembe véve ezt nem tehetem meg. Tényleg sajnálom – suttogta alig hallhatóan.

-          Semmi baj, Aro. Szabályt szegtünk, és vállaljuk a következményeket a tetteink után! – szólt, majd felém fordult – Mehetünk, Zoé!

Bólintottam, majd elindultam.

A déli folyosó ritkán használt rész volt a várban. Vendégszobák voltak itt, és pár régebbi tag szobája.

A fal hófehér volt, a padlón pedig vérvörös szőnyeg húzódott. Mindkét oldalon festmények voltak, melyek a várat, a Volturit ábrázolták.

A harmadik ajtón nyitottam be – a déli szárny legkényelmesebb szobája volt.

Kétoldalt antik szekrények voltak, középen pedig egy hatalmas baldachinos ágy állt. Az ajtó mellett egy íróasztal volt, emellett pedig egy könyvespolc.

Az egyik szekrény mellett egy, a fürdőszobába vezető ajtó volt elrejtve.

Carlisle egyből a könyvespolc tartalmát kezdte vizsgálgatni, Esme pedig – legnagyobb meglepetésemre – megfogta a karomat, és behúzott a szobába maguk után.

Az ágyhoz vezetett, majd leültünk. Carlisle végzett a könyvespolcnál, és Esme mögé ült, átkarolva feleségét.

-          Most nyugodtan tudunk beszélgetni – szólalt meg Esme.

-          Először is, elmondanád, mi volt a feladatod?

-          Az volt a terv, hogy Edward belém szeret, és aztán idecsalogatom testőrnek. Csak…

-          Csak nem számítottál arra, hogy ez kölcsönös lehet, ugye? – simogatta meg a hajamat Esme.

-          Ezt nem vettem számításba – suttogtam az igazságot.

Esme magához húzott, és átölelt.

Olyan volt, mint amikor az édesanyám ölelt át, sok-sok évvel ezelőtt.

Hiányzott már ez az ölelés. Nagyon hiányzott egy ilyen önzetlen, hátsó szándék nélküli gesztus.

A szemeimet lehunyva karoltam át fogadott anyukámat.

-          Miért vagytok ilyen kedvesek hozzám? – kérdeztem meg tőlük.

-          Zoé, a fogadott lányunk vagy! A lányunk voltál, vagy, és leszel mindig is! Nem vagyunk Istenek - bármennyire is annak akarunk tűnni - , természetes, hogy hibázunk, vannak rossz döntéseink. Mindannyiunknak voltak! Rosszul döntöttél, de van ilyen! És, mint fogadott lányunknak, természetes, hogy megbocsátunk!

-          Nem érdemellek meg titeket!

-          Ne hidd ezt! Amikor valakire emlékezünk, aki sokat jelentett nekünk, sosem a rossz döntései jutnak eszünkbe. Arra emlékszünk, hogy mennyi helyes dolgot tett! És te nagyon sokszor jó utat választottál! Lefogadom, hogy akármit is tettél a megismerkedésünk előtt, azt most törlesztetted ez alatt a pár hónap alatt!

-          Tévedtek!

-          Drágám! Nessie egy anyát, Edward társat talált benned! Nekünk egy új kislányunk lett, Alice-ék pedig egy testvért kaptak!

-          Annyira sajnálom ezt az egészet!

-          Én nem! Soha nem fogom megbánni, hogy megismerkedtünk, Zoé! És biztos vagyok benne, hogy a család többi tagja is így érez!

-          Edward utál! – hajtottam le a fejem.

-          Tévedsz! – vette át a szót feleségétől Carlisle – Nem utál, sőt! Csak dühös magára, amiért bajba keverte Nessie-t. Most kicsit mérges, de legbelül még mindig ugyan úgy szeret téged!

-          Annyira sajnálom! Nem akartam, hogy ez legyen belőle! Igazából már pár hét után kiment a fejemből, hogy ez egy küldetés. Pedig vámpír vagyok! – nevettem fel keserűen.

Esme megsimogatta a hajamat, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.

Így találtak ránk a Nap első sugarai.

Életemben először kívántam, bár sose ért volna véget az éjszaka.

Holdfény/1. fejezet

Gyerekek! Meghoztam a Holdfény első fejezetét eme szép napsütés mentes hideg napon.
Írjatok sok-sok komit! Előre is kösy!:D




- Kate! Kate! Figyelsz te rám egyáltalán?! HAHÓÓÓÓ!
- Tessék… Mit is akartál mondani? – kérdeztem osztályfőnöki óra közepén, egy hétfő reggeli napon.
- Már megint Ericen jár ez eszed, ugye? – kérdezte Amy együttérzően.
Az a helyzet, hogy legjobb barátnőm fején találta a szöget. Most is aggódva néz rám, nagy, világoskék szemeivel, amelyek úgy ülnek szőke tincsekkel keretezett arcában, akár egy kiscicáé.
- Igen…- válaszoltam tömören, kijelentve – ez nem is kérdés.
- Túl sokat gondolsz rá! – jegyezte meg Bianca – Élvezd ki ezt a helyzetet, amíg teheted!
Persze Biancának nem kell aggódnia, hogy veszélyt jelent számára a szinglik élete. Az az igazság, hogy őérte sorban állnak a fiúk; két kezén nem tudja megszámolni, hogy hányan! Meg is lehet őket érteni: Bianca alacsony, de szép kis arca szeplős, amit szögegyenes, vasalt haj ölel körbe, alakja tökéletes, szeme pedig zöldes-barna.
- Szóval, mit is akartál mondani? –kérdeztem, elterelve a szót Ericről.
- Azt, hogy a B osztályba új pasi érkezik!- magyarázta lelkesen.
- Új pasi…? Gondolom, majd átkíséred a szomszéd termekbe.
- Állítólag irtó jól néz ki!
- Jobban, mint Patrick? – gonoszkodtam.
Patrick magas, szőke, és éppen olyan jól néz ki, mint egy régi Lada összetörve, és pont olyan idegesítő is, mint egy Trabant, amikor Biát egyfolytában fűzi. Mindemellett a legjobb fiú barátom, és az sem elhanyagolható, hogy Eric legjobb haverja is egyben.
- Nála mindenki jobban néz ki – jegyezte meg Bianca – Jaj, már megint idenéz!
- Örülj neki Kate, hogy Ericnek bejössz – terelte vissza a beszélgetést Amy ismét egy rossz irányba – Végül is nem néz ki olyan rosszul.
Ez tény volt. Eric kétségkívül nem olyan lepukkant, mint barátja. Haja világosbarna, szeme kék, orra hosszú, és életcélja Patrick idegesítése.
- Apropó, hol van? – kérdeztem elárvult, üres padja felé pillantva.
- Tegnap németen vérzett az orra. - mondta unottan Bianca, egy oldalpillantást vetve az osztályfőnökre, Mr. Faustra.
- Orrvérzés??? – prüszkölte Amy – Igen erős indok az otthonmaradásra.
- Az – válaszoltam – az.
***
- Üdv Alice! – köszöntem.
- Helló, Kate! – mondta félig nevetve. Szemlátomást valamitől nagyon boldog volt. Legalábbis eléggé fel volt villanyozva!
- Volt angolból házi?
- Nem volt – mondta, kissé fáradtan.
Alice a B osztály németes felébe jár, haja rövid és sötét, szeme csokibarna. Egy fejjel alacsonyabb nálam, és mindig ki tud találni valami hülyeséget, amin mindenki nevet.
- Milyen órátok volt? – kérdeztem beindítva a beszélgetést.
- Töri. Nektek?
- Ofő. Dög unalom. Az egészet végigdumáltuk.
Alice elővette az üvegét. Elfojtottam egy mosolyt: az üvegre „ez az én vizem” felirat volt ráfirkantva, Alice jellegzetes macskakaparásával.
- És milyen az új gyerek?
- Olyan furcsa. Senkivel sem beszél, csak ül és néz. De átkozottul jóképű.
- Tényleg? Igazán különleges összeállítás. Meglepő, hogy valaki, aki jól néz ki, így viselkedjen… Amúgy mi a neve?
- Elliot. Ugyanúgy E-vel akárcsak az Eric. Amúgy németes. Mindjárt itt kell legyen…
- Nem segítettetek neki? – kérdeztem elhűlve.
- A lányok akartak, csak nem fogadta el. Még volt valami megbeszélni valója az igazgatóval, úgyhogy nem jött velünk.
- Értem…
Ebben a percben lépett be Elliot. Minden szem rászegeződött, akár egy fekete bárányra a fehérek között. Tényleg jóképű volt. És ehhez a jó tulajdonságához szőkésbarna, borzas haj és szürke szem társult.
Tekintetével végigpásztázta a termet, de pillantása megakadt rajtam. Kerekre tágult szemmel nézett, majd mintha elsötétült volna az arca.
Kirohant a teremből.
Megdöbbenve néztem Alice-re.
- Ennek meg mi baja? –kérdeztem.
- Nem tudom. Talán ideges, mert túl sok az új ember.
- Lehetséges…
Mi baja lehet velem? Nem vagyok olyan szép, mint Bianca, de azért ronda sem vagyok! Különben is, a szépség nem minden.
Elliot visszajött, és meglepve láttam, hogy mellém ült le. Meg sem kérdezte, hogy ül-e itt valaki, vagy, hogy megengedem-e, hogy leüljön.
Mondjuk, megengedtem volna.
Ledobta a táskáját, és némaságba burkolózva foglalt helyet. Meg sem próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Minek? Egy ilyen fiúhoz egy Bianca-féle gyönyörű lány illik! És nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha tetszene. Nekem ott van Eric.
De ez nem változtat a tényen, hogy nagyon is tetszett.
A tanárnő, Miss Sarah, éppen a WC huszonötféle angol megfelelőjét íratta fel velünk. Alice dőlt a nevetéstől és én is megeresztettem egy-két vigyort. Tom, a magas, barna hajú, teljesen idióta osztálytársam hangosan és lányosan röhögött. Elliot el sem mosolyodott.
Azt vettem észre, hogy a kezemet figyeli, és a „gyöngy”betűket, amiket írok. Mindenki azt mondja, hogy tényleg szépen írok.
Egész órán azon gondolkodtam, hogy mi baj lehet velem? Nem találtam rá választ.
Az angol óra gyorsan eltelt, főleg, mert jókat nevettünk. Miss Sarah kicsöngőkor adta fel a házit, és én szó ami szó, egyből kimentem a teremből. Ezen teremmel szemben volt a lányvécé (melyet már tízféle képpen el tudtam mondani angolul), én pedig bementem.
A tükör előtti hely üres volt, és belebámultam az ezüstözött lapba.
Az arcom enyhén piros volt, de a szemem zölden csillogott a szemüveg mögül. Világosbarna, vállig érő hajam össze-vissza állt, akár egy szénakazal - szokás szerint. El sem lehet dönteni, hogy hullámos vagy egyenes. Még a vasaló is alig viszi, fél órát kell rajta húzogatni, és akkor valami látszik… Nem mintha lenne vasalóm, mert az anyám nem engedi.
Mi lehet a baj?
A tükörből aggódóan csillogó szemű lány nézett vissza rám. A saját arcom.
Kiléptem az ajtón, és ebben a pillanatban nyílt ki a szemben lévő terem ajtaja. Elliot jött velem szembe. Szemlátomást nem tudta, hogy hova menjen, a kezében lévő papírt görcsösen szorongatta.
Vettem egy nagy levegőt, és odamentem hozzá.
- Segítsek? – kissé vékony volt a hangom, de ez egyáltalán nem meglepő.
- Köszi – mondta egy gyönyörű mosoly kíséretében. Kivettem a kezéből a papírt, miszerint három teremmel lesz arrébb órája.
- Menj végig a folyosón, és balra az utolsó előtti terem. De ha akarod, megmutatom, úgyis mellette lesz órám.
Elkísértem a teremhez, ő bement, én pedig leültem a padra, ahol Amyék már vártak. Fizika óra következett, és a szaktanterembe ilyenkor nem szabad bemenni.
- Ez meg ki volt? – kérdezte Amy.
- Csak az új gyerek. Megmutattam neki a termét.
Barátnőim kételkedve néztek rám. Tényleg ennyire gyenge volt a hangom?
Miért pont most nincs itt Eric?!
Végigpásztáztam a fiúsort, de Ericnek semmi nyomát sem láttam.
Jött a kopasz és nagy orrú fizika tanár, és libasorban vonultunk be a vesztőhelyre. Mikor elfoglaltam a helyem, rögtön Eric üres székére pillantottam. Legalábbis akartam…
- Amy?
- Igen?
- Most képzelődöm, vagy tényleg Eric ül azon a széken?
- Nem, az Tom.
- Nem ott, mögöttem! – hanyag oldalpillantást vetett a székre, amely nem volt üres.
- Igen, az ott Eric.
- Akkor nem képzelődtem…

Villámcsapás - 14. fejezet

Hali mindenkinek!

Meghoztam a fejezetet, várom a kritikákat (légyszi, írjatok!!!), és ne öljetek meg virtulálisan :D

Jó olvasást! 

**14. FEJEZET**

Elmondhatatlanul boldog voltam. A boldogságom gyakorlatilag nem ismert határokat. Az arcomon ott volt a levakarhatatlan „vigyor”, ami a szerelmesekre oly’ jellemző.

A ház felé futottunk, kéz a kézben, hogy végre elmondhassuk, egy pár vagyunk.

Összejöttünk.

Szerelmesek vagyunk egymásba.

Egymáséi vagyunk.

Egy párt alkotunk.

A gondolataim jelenleg igen rózsaszínek voltak – nem is tudom, Edward hogy bírta elviselni őket!

Erre persze csak elmosolyodott, átölelt, és megpuszilta a fejem búbját.

Rövid időn belül megérkeztünk a kis ösvényhez, ami a házhoz vezet.

A levegőbe szagolva számomra ismeretlen farkasokat éreztem.

-          Ez Seth és Leah lesz. Jake haverjai La Pushból – tájékoztatott Edward, mikor kíváncsian néztem felé.

Érdeklődve mentem tovább a ház felé, mivel őket még nem ismertem, ezt azonban pótolni szándékoztam.

Boldogan léptem ki a kis tisztásra, oldalamon Edwarddal, és alig vártam már, hogy megismerhessem a farkasokat.

A ház elé pillantva azonban jókedvem egy szempillantás alatt elpárolgott.

Nem az a látvány fogadott, amire számítottam.

A Cullen család és a farkasok egy vámpírok által alkotott kör közepén álltak.

Teljesen lemerevedtem az ismerős fekete köpenyek láttán.

Edward szintén kővé vált mellettem, és az arcát látva rájöttem, hogy gondolkozik.

Ez persze nem lepett meg, tekintve, hogy a családja – a lánya – fogságban vannak.

Félve pillantottam körül, de sehol sem láttam az olyannyira ismerős alakokat.

Talán csak egy általános ellenőrzés – telepedett szívembe a remény pár perc erejéig. Ugyanis a következő pillanatban a Cullen ház ajtaja kinyílt, és kijött rajta öt személy.

Szorongva pillantottam az ismerős alakok felé – az ajtóban ugyanis Aro, Marcus, Caius, Jane és Alec állt.

Nem tudtam, mit tehetnék.

Az ösztöneim teljesen cserben hagytak.

Ha most Edwardék mellé állok, Aroék megölnek.

Viszont ha a Volturit, a második családomat választom, akkor elvesztem a szerelmet. Ebben teljesen biztos voltam.

A kérdést végül nem én dönthettem el – hiú remény volt csak, hogy a Sors nekem kedvez.

Aro széttárt karokkal, üdvözlő mosollyal az arcán lépett felé.

Edward döbbenten meredt rám, miközben elengedte – eltaszította – a kezemet.

Lehajtottam a fejem.

-          Zoé, örülök, hogy viszontlátlak! – köszöntött, én pedig még mindig csak lehajtott fejjel álltam.

Edward közben egyre távolabb húzódott tőlem, gondolom kiolvasta Aro gondolatai közül a megbízásomat.

-          Hogy tehetted ezt? – suttogta bizonyítva gondolatomat.

-          Edward, én nem…nem így terveztem – suttogtam a szemébe nézve.

-          Nem. Szerintem te pontosan így tervezted!

Csalódottan tekintett rám, én pedig azt kívántam, bárcsak szakadna be alattam a föld.

Bárcsak soha ne lettem volna vámpír.

Bárcsak tovább élhettem volna a szánalmas kis emberi életemet.

Bárcsak soha ne mentem volna az erdőbe.

Bárcsak soha ne találkoztam volna a Volturival.

Bárcsak meg se születtem volna…

***

Újra Olaszországban voltam.

Fél évvel ezelőtt minden vágyam ez volt.  Egy küldetés, annak végrehajtása, és aztán visszatérés az otthonomba.

A küldetés megvolt, a végrehajtása is kipipálva – hozzátenném, hogy közben magamat is jól csapdába ejtettem, de teljesítettem félig-meddig a küldetést! -, és visszatértem Volterrába.

A sok-sok baj közül az egyik viszont éppen az volt, hogy nem éreztem már otthonomnak a kastélyt.

Ha arra gondoltam, hogy otthon, akkor a nagy, tágas, fehér falú Cullen ház jutott eszembe.

Szomorúan jutott el a tudatomig, hogy hiába gondolok a családra, a házra sajátomként, az bizony soha nem volt az enyém, és soha nem is lesz.

Küldetést kaptam.

Egyet a Volturitól.

Ezt nagyjából elvégeztem; Edward szerelmes lett belém, és most itt van, a Volturinál.

Amit viszont nem vettem észre, hogy nem ez volt az egyetlen küldetésem.

Kaptam még egyet.

Még egyet, amire nem jöttem rá. Nem vettem észre.

És most, amikor felfedeztem, már késő.

Küldetést kaptam az élettől.

Ez a küldetés sokkal fontosabb volt minden másnál, de én nem vettem észre, nem vettem komolyan.

Csúfosan elbuktam.

Elbuktam, és fogalmam sincs róla, hogy jóvá tehetem-e még valaha a kudarcomat.

Abban biztos voltam, hogy minden erőmmel próbálkozni fogok.

Már nem reménykedtem abban, hogy esetleg a család tagja lehetek majd valahogy.

Tudtam, ez lehetetlen.

Viszont létezésem utolsó pillanatáig harcolni fogok a bocsánatukért.

Ezt megígérhetem.