Igen, itt a kövi, jól látjátok :D
Hmm...kicsit rövid lett, de azért remélem, h tetszeni fog...
Ritkán ajánlom a fejezeteket embereknek, most viszont három olvasómnak küldöm ezt a részt!
Az egyik Merci, aki amellett, hogy rendszeresen ír kritikát nekem, még a hülyeségeimet is képes elviselni, amivel msn-en árasztom el szegény csajt...bocsi, Merci, szeretlek :D
A másik egy új olvasóm, Anita, aki szintén rendszeresen ír nekem komit, és jelenleg vérengző kedvében van...azt hiszem, ez a feji tetszeni fog Neked :D
A harmadik pedig Musafan, aki -nahát, micsoda meglepetés - szintén ír nekem rendszeresen megjegyzést, ezzel segítve a munkámat.
Köszönöm Nektek, hogy vagytok!
Szóval, jó olvasást mindenkinek, és tényleg nagyon jól esne, ha az a 7 rendszeres olvasó legalább pár szót hagyna maga után...
Puszi:
Dewi
Ui.: Olvassátok el új társunk, Haven történetét is, nagyon jó!
**4. FEJEZET**
Amikor azt mondták nekem a vámpírok vezetői, hogy pár gyermek újszülöttel lesz dolgunk, nem gondoltam arra, hogy az ő értelmezésükben harminchárom újszülött egy pár ellenfél.
Lorna persze egyből megijedt, ahogy meglátta a kisebb sereget, és nagyra tágult szemekkel hátrálni kezdett.
- Meg fogunk halni!- suttogta, majd eltűnt.
Így maradtam egyedül, míg az ellenfelem egy harminchárom fős gyermek hadsereg, pár felnőtt vámpír, és egy fából készült botot lóbáló ember volt.
Az esélyeim enyhén szólva a béka feneke alatt voltak.
Meg fogok halni. Tudtam jól, hogy nincs menekvés.
Jó harcos voltam – mint Volturi testőr, kötelező volt harcművészetet tanulnom -, de hiába próbálom magammal elhitetni az ellenkezőjét, esélyem sincs egy pozitív kimenetelű harcra.
A halálom biztos.
Nincs veszteni valóm – ezzel a gondolattal indultam az ellenség felé.
A felnőtt vámpírok hátul maradtak, míg a fiatalok elindultak felém. Szélsebesen futottak felém, ugyan olyan gyorsan – ekkor jöttem rá, hogy igenis van esélyem.
A gyermek újszülöttek azért veszélyesek, mert a tudatuk elvész. Az ösztöneik vezérlik őket, esztelenül teszik azt, amit az diktál nekik.
Ha élelmet látnak, megszerzik.
Ha ellenséggel találkoznak, megölik.
Egy gyermek vámpírnak pedig mindenki ellensége.
A fő célpontjuk megváltozott. Egymást kezdték széttépni, rám pedig ügyet sem vetettek.
A három vámpír felé futottam, ők pedig hátrálni kezdtek.
Eléjük érve egy mozdulattal téptem le a fejét az egyiknek, mialatt a másik a hátamra ugrott, a harmadik pedig elmenekült.
Megfogtam a hátamon lévő kezeit, és a betonfalnak röpítettem – a társa már úgyis szétrombolta.
Gyorsan felpattant, és nekem esett.
Megragadta a hajamat, és tépni kezdte, míg én az egyik lábától szabadítottam meg.
Fájdalmasan ordított, majd kitépett egy tincset a hajamból.
Egy jó nagy tincset.
Feldühödve azon, hogy a hajam sosem ússza meg sértetlenül, nekiestem, és széttéptem.
Eközben a pálcás fickó nagy szemekkel meredt a csatára, a gyermekek pedig végeztek egymással.
Már csak egy maradt állva, én pedig felé indultam.
Figyelmemet egy pillanat alatt vonta el Lorna, aki ebben a pillanatban tért vissza, és körbenézve büszkén tekintett a halottakra.
Mintha ő tette volna!
A pár másodperc viszont elég volt a pálcás fickónak, és nekem rontott. Egy hatalmas téglát vágott a fejemhez, ami nekem pont elég volt az ájuláshoz.
***
Pár percet tölthettem önkívületben, ez alatt az idő alatt viszont teljesen váratlan dolog történt.
Füstöt éreztem, és amikor kinyitottam a szemeimet, nem hittem el, amit láttam.
Egy máglyán égtek a vámpírok holttestei, Lorna önkívületben sikított, mivel a haja lángokban állt, a pálcás fickó a gyerekkel harcolt, a közelben lévő épületből pedig sikításokat hallottam.
Feltápászkodtam a földről, ahol eddig feküdtem, majd a gyerekhez léptem.
Mivel nem vett észre, könnyen letéptem a fejét, majd a tűzbe hajítottam.
Közelebb léptem a férfihez, és leguggoltam hozzá – a földön szenvedett a vámpírméregtől.
Mintha megérezte volna, hogy mellette vagyok, kinyitotta a szemét, és rám nézett.
- Te biztosan egy Angyal vagy! Csak az lehetsz! – suttogta.
- Nem vagyok angyal. Sőt!
- Kérlek, ölj meg! Nem bírom tovább!
- Biztosan ezt szeretnéd? Örök életet kaphatsz, mint vámpír! Tudom, ez furcsa, de igaz! Három napig kell kibírnod a tüzet, és utána olyan leszel, mint ők! Kemény, csodálatos, szinte elpusztíthatatlan!
- Már ez az élet is sok volt nekem, megbolondulnék a halhatatlanságtól – suttogta, miközben lehunyta a szemét.
- Isten nyugosztaljon, bátor ember! – szóltam, és egy mozdulattal megöltem.
Lassan felkeltem a halott mellől, a kezembe vettem, és a tűzbe vetettem a testét. Érzelmek nélkül és nyomtalanul – ez a legfontosabb szabály!
Szótlanul, csendben álltam az égő tűz mellett. Lorna halott, a gyermekek halottak, egy felnőtt vámpír szökésben – könyveltem el magamban a mai nap eredményeit.
Gyors levegővételeket hallottam a ház felől, viszont odafordulva váratlan dolgot láttam.
A házból egy félmeztelen férfi jött ki, karjában egy átváltozóban lévő nővel.
Gyanús volt nekem ez az egész.
Ekkor egy férfi ugrott a félmeztelen hátára. Az elejtette a nőt, és hátrafordult, hogy védje magát.
A nő szíve egy utolsót vert, majd örökre elhallgatott. Lassan kinyitotta a szemét, és egy másodperc múlva már ő is a félmeztelen férfit támadta.
Félrefordított fejjel néztem az eseményeket.
A ház melletti erdőből ekkor két hatalmas farkas ugrott a házhoz, és pár perc alatt végeztek az újszülöttekkel.
A harag fellángolt bennem, ahogy láttam, amint leszakítják a karját, majd a lábait, végül a fejét az újszülöttnek.
Emlékképek kúsztak a szemeim elé. Fájdalmasak emlékek.
Juliót láttam, amint szétmarcangolják a dögöt.
A sikolyát hallottam a fülemben csengeni, amikor beléharaptak.
Az üvegessé vált tekintetét, amikor letépték a fejét.
A vörös köd elöntötte az elmémet, és gondolkodás nélkül estem neki a félmeztelen férfinak.
Kiszakítottam egy darabot a húsából – fájdalmasan kiáltott fel.
Nem sajnáltam. Juliónak is ugyanígy fájt!
Megragadtam az egyik karját, majd egy mozdulattal széttörtem a csontokat.
Újabb kiáltás – Julióval is ezt csinálták!
Nagyot rúgtam a térdébe, hallottam, ahogy a csontok megadják magukat a nagyobb erőnek.
A sikolyára fel sem figyeltem – Juliót is megfosztották a lábától!
A hajába markoltam, és feszíteni kezdtem. Hallottam a jellegzetes hangot, ami egy hajszál kitépésével járt.
Nem érdekelt a zihálása – Julio fejét is letépték!
A farkas hátulról ugrott rám.
Jó reakcióidőmnek köszönhetem csak, hogy túléltem.
Egyből megfordultam, és megragadtam a nyakát. A másik kezemmel nagyot vágtam az oldalába, mire a csontjai széttörtek.
Fájdalmasan vonyítva esett össze, én pedig büszkén álltam fel mellőle.
Az első pillanatban nem éreztem semmit. Aztán pár pillanattal később elöntötte a combomat a kínzó fájdalom.
Lenézve láttam, hogy éppen egy farkas próbálja letépni tőből a lábamat.
Nagyot taszítottam rajta, de ő sem tágított – újból nekem ugrott, harapott, ahol csak ért.
A fájdalom már-már elviselhetetlenné fokozódott.
A látásom egyre homályosabb lett, ahogy agyamat lassan elöntötte a sötétség.
Az utolsó pillanatokban mintha két angyalt láttam volna, de efelől megbizonyosodni már nem tudtam, a szemeim elnehezültek, a sötétség magába rántott.
