Merry Xmas!

Szeretnénk Boldog Karácsonyt kívánni minden egyes olvasónknak!
Kívánok sok-sok ajándékot a fa alá!
Puszi mindenkinek:
Dewi és Kate

Villámcsapás II. - 2. fejezet

Jó olvasást, és Boldog karácsonyt mindenkinek!
Pusszi:
Dewi

 

**2. FEJEZET**

Volterra egy kisváros Olaszország Toszkána régiójában, Pisa megyében. Volterra már a neolitikum korában is létezett, később fontos etruszk központ volt, majd a római korban municipiummá vált – valószínűleg ezt mondta volna egy történelemtanár, ha azt kérem, jellemezze Volterrát.

A fentiek mind igazak, mégsem a város történelmi jelentősége jut eszembe, ha rá gondolok.

Lelki szemeim előtt a Piazza dei Priori, Volterra gyönyörű főtere, a hatalmas katedrális, a Római-korból származó színház jelenik meg.

Mind-mind gyönyörű épületek, színhelyek, melyeket minden embernek látnia kéne!

Valószínűleg elgyönyörködtem volna a régi épületek szépségeiben, de most nem volt erre időm.

Fontos céllal jöttem ide, és nem volt időm holmi nézelődésre.

A főtér felé indultam, majd beléptem a Palazzo dei Priori hatalmas épületébe.

Egy rövidebb folyosó vezetett egy kerek terembe, melynek berendezése illett a vár hangulatához, mégis modern volt.

Oldalt egy íróasztal mögött egy titkárnő ült. Szőke haját szoros kontyba tűzte, fekete keretes szemüveget és kék kosztümöt viselt.

Amint meglátott, felemelkedett a székéből, és elém lépett.

-          Üdvözlöm Volterra várában, de sajnos ma nem fogadunk látogatókat! Viszont holnapután már újra megnyílik a vár kapuja a kíváncsi emberek előtt!

-          Én nem holmi bámészkodó vagyok – néztem le a nőre, mialatt fagyosan válaszoltam.

-          Sajnos ma akkor sem fogadunk látogatókat!

-          A Volturihoz jöttem. Kérem, vezessen hozzájuk!

-          Mint már mondtam, ma nem fogadnak az urak látogatókat! Kérem, távozzon!

-          Nekem feltétlenül beszélnem kell velük!

-          Ma nem fogadnak látogatókat! Jöjjön vissza két nap múlva!

-          Ha nem segít, majd odatalálok egymagam!- szóltam, és elindultam az ajtó felé.

Egy lépcsőt pillantottam meg benyitva rajta. Dühösen, indulattal telve indultam lefelé a lépcsőn, majd mikor leértem az alagsorba, folytattam utamat a folyosón.

Pár perc múlva egy hatalmas ajtó előtt találtam magam, és kopogás nélkül benyitottam.

Középen három trónon ült egy-egy vámpír – Aro, Caius és Marcus.

Meglepetten vonták fel szemöldöküket beléptemkor, majd lassan felemelkedtek ülő helyzetükből.

-          Ma nem fogadunk vendégeket! – szólalt meg Aro.

-          Nem vendégeskedni jöttem! Be szeretnék lépni a testőrök közé!

-          Nocsak. Ez igazán érdekes. Van valamilyen képességed?

-          Nem mondhatnám, viszont…

-          Akkor azt hiszem, ezt a beszélgetést be is fejezhetjük! Elég testőrünk van, de a különleges személyeket mindig szívesen fogadjuk! Így viszont… - tárta szét karjait.

-          De én…

-          Kérlek, most távozz! Éppen egy fontos tanácskozást szakítottál félbe!

-          De…

-          Mercedes majd megmutatja a kijáratot!

Egy hatalmas vámpír állta el az utamat, ezzel akadályozva engem, hogy közelebb mehessek az uralkodókhoz.

Dühösen fordítottam hátat nekik, majd követtem a titkárnőt – Mercedest.

A már megismert folyosón keresztül visszavezetett a kör alakú teremig, majd megállt az íróasztal előtt.

Mivel nem volt más választásom, elhagytam az épületet.

Morcosan vágtam át a téren, nem figyeltem az emberekre – így történhetett az, hogy szabályosan beletrappoltam egy idegenbe.

Szegény egyből feldőlt, én pedig szépen ráestem. Gyorsan feltápászkodtam róla, és a kezemet nyújtottam felé, miközben nem győztem bocsánatot kérni.

-          Ez sem az én napom – morgolódott, miközben a felsőjét próbálta megtisztítani a ráragadt koszszemcséktől.

-          Tényleg ne haragudj, nem volt szándékos! Esetleg tudok segíteni valahogy?

-          Kétlem, hacsak nem tudod, hogy tudok megölni egy csapat vérszívót!

-          Öhm… ma már kitűnő spray-ket és különböző szereket lehet kapni erre specializálódott boltokban – mondtam halkan.

-          Mit is vártam… - nevetett magában.

-          De egy légycsapó is sokat segíthet – tettem hozzá.

-          Kétlem, hogy az segítene ebben az esetben – nézett rám, és egyből abba hagytam a halandzsázást.

A lány szeme vérpiros volt. Hófehér bőre éles kontrasztot alkotott fekete hajával. Alacsony termetével leginkább egy élő Hófehérkére emlékeztetett.

-          Azt hiszem, a te esetedben tényleg nem segít sokat egy légycsapó.

-          Valóban. Viszont most tényleg meghalnak – indult el feldühödve a kastély felé.

-          Megkérdezhetem, hogy mért akarod őket eltenni láb alól?

-          Mert átváltoztatták a húgomat!

-          Ez mért olyan nagy probléma?

-          Susie inkább meghalt volna, mintsem ezt az életet válassza. Az akarata ellenére tették ezt vele!

-          Értem. De az is lehet, hogy nem bánta meg, hogy ilyenné vált! Végül is mégiscsak él, már ha ezt életnek lehet nevezni. Én a helyében a vámpírság mellett döntöttem volna szintén, hiszen így együtt lehet a nővérével.

-          De ő utálja ezt. Sose akart ez lenni. Látszott rajta, amikor elmondtam neki, hogy mi vagyok – torpant meg.

-          Ne tedd ezt! Ha most bemész azon az ajtón, meghalsz. Nagy fájdalmat fogsz neki okozni! Biztos, hogy nem fogan kegyelmezni! Ma nincsenek jó kedvükben. Én sem léphettem be a testőrségbe.

Lehajtotta a fejét, és gondolkozott pár percig. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon.

Ugyan nem ismertem, de átéreztem a helyzetét.

Vigasztalásul megöleltem, és engedtem, hogy könnytelenül zokogjon.

Simogattam a hátát, hátha megnyugszik.

A semmiből egy lány szaladt oda hozzánk, és átölelte a lányt, én pedig félreálltam.

-          Susie? – nézett fel hitetlenkedve, majd sírva a húga nyakába vetette magát.

-          Rachel, én úgy sajnálom! Nem gondoltam komolyan, amiket mondtam!

-          Susie?

-          Szeretlek, Rach, ne haragudj rám! Margie elmondta, mit akarsz csinálni! Felejtsd el, kérlek! Felejtsd el, Rach!

-          Susie…

-          Most nem tudok tovább itt maradni. Éhes vagyok, Rach! Menjünk innen!

-          Susie, gyere, el kell mennünk! – ragadta meg a vállánál fogva a lányt egy idősebb nő, majd Rachel felé fordult – Cecinában megtalál minket, csak keresse az öreg zöldségesnél Gracie-t!

Egy másodperc múlva pedig már ott sem voltak. Rachel maga elé meredt, én pedig odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezemet.

-          Minden rendben? – kérdeztem, de mielőtt válaszolhatott volna, egy örömteli tapsolás elhallgatatta.

-          Mért nem mondtad nekünk, hogy alakváltó vagy?

-          Aro? – fordultam az uralkodó felé.

-          Így persze teljesen más a helyzet! Egy ilyen különleges képességet mindig szívesen látunk!

-          De én nem vagyok alakváltó! – a mellette álló vámpírhoz fordult, majd megfogva kezét felderült az arca.

-          Hát már hogyne lennél az?!

-          De… - szóltam volna, de Rachel befogta a számat.

-          Páratlan tehetség, ugye? – mosolygott megnyerően Aróra, aki bólogatott.

-          Nos, akkor hajlandóak vagyunk bevenni téged a testőrök közé!

-          Tényleg? – hitetlenkedtem.

-          Igen. De mondd csak, mi is a neved?

-          Sophie. Sophie Ristorie.

-          Rendben, Sophie. A tudnivalókat majd megtárgyaljuk egy másik alkalommal, most viszont nagyon elfoglaltak vagyunk! Gyere vissza egy hét múlva, és akkor beszélhetünk róla!

-          Rendben van! Itt leszek!

Aro visszament a kíséretével együtt a várba, én pedig még mindig nem akartam elhinni, hogy ekkora szerencsém van.

A vámpír, aki jelentett Arónak, nyilván azt hitte, alakváltó vagyok – valószínűleg nem vette észre, hogy Susie nem én vagyok.

Oldalra néztem, hogy köszönetet mondjak Rachelnek, de már csak a hűlt helyét láttam.

Magamban viszont nagyon hálás voltam neki – nélküle most nem lennék leendő Volturi testőr.

Nélküle sosem tudnám kellően megbosszulni Julio halálát.

Így viszont lesz esélyem.

Pár félmondat, és nyert ügyem van.

Az alakváltókat örökre el fogjuk törölni a Föld színéről – egyszer és mindenkorra!

A játék győztese

Bizony, vége a játéknak! 
A győztes pedig........Mercédesz!
Gratulálunk Neked:
Dewiroh és Kate

Karácsony a Cullen-házban

Péntek reggel volt, és az ágyon feküdtünk Edwarddal. Arra lettem figyelmes, hogy valaki az arcomat cirógatja. Hatalmas vigyorral fordultam meg, és nyitottam ki a szemem. Edward is mosolygott. Épp megcsókoltam volna, amikor Nessie rontott be Edwarddal közös szobánkba.

-          Upsz, bocsika – mondta Nessie kicsit elpirulva. Ilyenkor mindig nagyon szép lesz az arcszíne.

-          Semmi baj, kislányom. – mondtuk egyszerre Edwarddal.

-          Okéééé – mondta kissé elgondolkozva. Hátranéztem, hogy Edward tudja-e min gondolkozik, de ő csak megvonta a vállát.

-          Min gondolkozol, kicsim? – kérdeztem. Ugyanis mióta összeházasodtam Edwarddal, anyának hív, én meg mindig máshogy becézgetem a kislányomat. Igen, mert most már ő az én kislányom is, és ez olyan jó érzéssel tölt el! Mindig is szerettem volna gyerekeket.

-          Á, semmin…. Csak azon, hogy mikor fogjuk kibontani az ajándékokat? – kérdezte hatalmas mosollyal.

-          Oh, hát azokat csak este, amikor már Alice és Rosalie nénikéd haza jöttek. – válaszoltam.

-          Miért, hol vannak?!

-          Tudod, a nénikéid minden karácsonykor elmennek egy ruhavásárlási körútra. – mondtam.

-          Értem, és mikor jönnek haza? – kérdezte.

-          Hát csak este -  válaszolta Edward.

Mikor felöltöztettem Nessie-t, és mi is elkészültünk Edwarddal, lementünk a nappaliba, ahol  mindenki ott volt, kivéve Rosalie és Alice. Emmett és Jasper épp a karácsonyfát díszítették, de jobbnak láttam, ha segítek nekik.

-          Figyu fiúk, szerintem ezt bízzátok rám – mondtam már nevetve, mert elég viccesen néztek ki. Jasper nyakában volt Emmett,és a majd’ három méteres fa tetejére próbálta rárakni a csillagot.

-          Jaj, ne már, hisz úgy élvezzük! – nyafogott Emmett.

-          Aha, azt elhiszem, de a szép fánk fogja bánni, és szerintem, ha Alice ezt a förmedvényt meglátja, teljesen ki fog készülni Rosalie-val egyetemben – mondtam komolyan.

-          Igen, igazad van Zoé, de azt hogy érted, hogy förmedvény?! – kérdezték felháborodva.

-          Sehogy, sehogy, nagyon szép lett a fa. Tényleg – mondtam majdnem röhögve.

A fa fele volt csak feldíszítve, és látszott rajta, hogy soha nem csináltak még ilyet. Miután segítettem a fiúknak befejezni a fát, elmentem megnézni Edwardot, hogy mit csinál. Épp a zongorához ment Nessie-vel, ugyanis Nessie szeretné megtanulni az egyik karácsonyi dalt. Edward eljátszotta neki, és utána ő is próbálta utánozni, több-kevesebb sikerrel. Olyan jó volt őket így látni, mindenki olyan boldog volt. Esme kint díszítette a korlátot és a házat. Neki is segítettem. Este hat körül megérkezett Alice és Rosalie. Már ideje volt, mivel Nessie már nem bírt magával. Három órától a szobája és az ajtó között rohangált, hátha hamarabb haza érnek a nénikéi.

-          Jaj, de jó, hogy haza értetek! – ugrándozott Nessie.

-          Siettünk csillagom, de tudod, hogy milyen Alice, és hogy milyen nehezen lehet kirángatni egy-egy üzletből – magyarázta Rosalie.

-          Rosalie! Hogy mondhatsz ilyet?! Téged sem lehetett ám olyan könnyen egy-két butikból kivinni! – tette a sértettet Alice.

-           Hát igen, nem is számítottunk másra Alicetől és Rosalietól... – jegyezte meg halkan Emmett.

-          EMMETT!? – kiáltották a lányok.

-          Igen? – kérdezte félve, ugyanis a csajok elég fenyegetően indultak el felé.

Mikor oda értek, kapott mindegyiktől egy jó nagy nyomrost - persze nem nagy erővel.

-          Aú, miért kell mindig a legkisebbet bántani?! – kérdezte nyafogva Emmett.

-          Jaj, édesem, tudod, hogy nem gondoltuk komolyan! – mondta mézes-mázosan Rose.

-          Na, hogyha ezt befejeztétek, akkor szerintem mehetnénk is a nappaliba kibontani az ajándékokat, mert már nem bírom Nessie izgatottságát! – mondta Jasper.

A nappali nagyon szépen fel volt díszítve, és a sok ajándék sem hiányozhatott a szép fa alól. Már épp bontottuk volna ki az ajándékokat, amikor halk kopogást hallottunk az ajtó felől. Carlisle ment kinyitni, és legnagyobb meglepetésünkre a Volturi volt az. De hogy-hogy Alice nem szólt előre? Hátra néztem, hogy Edward tudja-e, hogy mit akarnak, de ő csak megvonta a vállát. Milyen jó, hogy nincs itt Jacob!

-          Carlisle, barátom örülök, hogy újra látjuk egymást! – üdvözölte Aro egy baráti kézfogással.

-          Üdvözöllek Aro,  hasonlóképp. – mondta Carlisle. – Mi járatban vagytok nálunk? – kérdezte.

-          Tudod,  mivel karácsony van, úgy gondoltuk, hogy meglátogatunk Titeket! – válaszolta Marcus.

-          Oh, hát köszönjük a látogatást. Esetleg itt maradtok nálunk, míg kibontja mindenki az ajándékát? – kérdezte Carlisle.

-          Igen, köszönjük a meghívást. – mondta Caius.

Kiderült, hogy a Volturi vezetők mindenkinek hoztak karácsonyi ajándékot. A legnagyobb meglepetést viszont Alice okozta, mert bevallotta, hogy azért mentek el vásárolni, mert Alice tudta, hogy a Volturi fog jönni, így vásároltak nekik is Rosalie-val. Miután elmentek Aróék, jött Jacob, és vele lett teljes a karácsonyunk.

Villámcsapás II. - 1. fejezet

Üdv ismét!

Először is, bocsánatot szeretnék kérni, hogy ennyi ideig nem volt friss. Szörnyen sajnálom!

Az igazság az, hogy a drága, imádnivaló tanárkák (...) úgy döntöttek, a legjobb lesz az utolsó héten megíratni a dolgozatokat - az összes tantárgyból...

Szóval, elég sok tanulnivalóm volt a héten, így konkrétan ma jutottam csak a gép elé hosszabb idővel rendelkezve, így csak ma tudtam megírni a második fejit. Bizony, már van konkrétan két fejezetem! :P

Szóval, elhoztam az első részt, remélem érthető lesz, és élvezni fogjátok!

Jó olvasást és várom a komikat (vegyetek példát Merciről és Musafanról!!!)

Pussz:

Dewi ^ ^ 

**1. FEJEZET**

2009

Huszonhárom éve vesztettem el a bátyámat. Huszonhárom hosszú, fájdalmas év van a hátam mögött.

Ferdinand, Abraham és Adam átváltoztatták – de én mégis elvesztettem.

Julio gyűlölte ezt a létet. Minden egyes percét vámpír életének elfelejtené, ha tehetné.

Csak miattam próbálkozik – tudom jól. De ahogy teltek az évek, egyre elkeseredettebb lett, vele pedig én is.

Hiszen ha gyűlöli a vámpírságot, akkor engem is gyűlöl!

Az egészet én okoztam számára.

Ha én nem lettem volna, akkor anya nem halt volna meg. Ha ő élne, akkor Julio nem került volna árvaházba.

Ha rendes otthona lett volna, akkor nem kapta volna el a betegséget.

Ha egészséges maradt volna, emberként élhetne.

Emlékszem, három évig nem láthattam. Abraham megtiltotta, hogy meglátogassam, mert ugyan viszonylag jól bírta az emberi vér illatát, de azért nem mertek kísérletezni.

Így hát visszamentem az árvaházba, ahol mindenki úgy tudta, Julio halott.

A legnagyobb év az alatt a három év alatt az volt, amikor az egyik ebédnél egy ismeretlen lány hozta nekem az ételt – mint „boszorkány”, nem mehettem társaságba, és mindig hoztak fel nekem szükséges dolgokat.

Mint kiderült, őt is kiközösítették, hála élénkvörös, göndör hajának.

Anabelle volt a neve, tizenhat éves volt, és gyógyíthatatlan beteg. Furcsa lány volt, de nagyon szerettem.

Idővel legjobb barátnők lettünk, és félve, de beavattam a titkomba is.

Meglepően jól fogadta – elmondása szerint mindig tudta, hogy létezik a természetfeletti.

Az egyetlen, ami zavart, hogy gyakran ellenségeskedtek vele, hála nekem. Nagyon sokszor próbáltam meggyőzni, hogy a saját érdekében kerüljön engem, de ilyenkor mindig leszerelt pár mondattal, miszerint „Te vagy az én lelki-testvérem! Ugyan olyan bolondok vagyunk mindketten!”, vagy „Inkább egy magadfajtával barátkozom, mint a lenti okostojásokkal!”.

Így hát maradtunk barátok. Őszintén beavattam minden titkomban, és amikor elmondtam, hogy a bátyámra várok, elutasítás és lehurrogás helyett helyeselte és támogatta tervemet.

Amikor elérkezett a várva várt nap, szorosan átölelt, és megígérte, hogy találkozunk még.

Valahol.

Valamikor.

Valahogy – de ebben teljesen biztos volt.

A bátyám lelkileg instabil volt, és eltűnt belőle az a tipikus julio-s higgadtság.

Kapkodó és türelmetlen lett, én pedig segíteni próbáltam neki, de, mint kiderült, inkább hátráltattam.

Nem tudtam, mit tehetnék. Teljesen tanácstalan voltam, és féltem, hogy őt is elveszítem.

Amikor már a holtponton voltam, megjelent a segítség – egy német lány, Helga személyében.

Julio egyből beleszeretett, és Helga viszonozta szerelmét. Pár hónap múlva összeházasodtak – Julio szerette a hagyományokat -, én pedig mérhetetlenül boldog voltam.

Olyan volt, mintha kicserélték volna a bátyámat. Újra türelmes, segítőkész, barátságos, szeretnivaló lett.

Olyan boldog voltam, és az életcélom az lett, hogy segítsem a bátyám kapcsolatát.

Talán emiatt nem vettem észre a fejünk felett gyülekező sötét felhőket.

Túlságosan bizakodó voltam, és félretettem a racionális énemet.

Így történhetett az, hogy egy Julióval közös vadászat után az otthonunkhoz visszatérve a kedves kis faházat lerombolva, leégve találtuk.

A förtelmes szag pedig elárulta, hogy nem a ház volt a fő veszteség.

Julio teljesen magába fordult ezek után. Csak bolyongott, nem figyelt senkire, rossz volt ránézni.

Nem tudtam, hogy segíthetnék neki.

Aztán egyik nap felélénkülve csörtetett be hozzám, és közölte velem, hogy vadászni megy.

Nagyon megörültem, hiszen reménykedtem benne, hogy visszakapom a bátyámat.

De, mint utólag kiderült, a bátyám vadászás címszó alatt nem azt értette, mint én.

Majdnem szívrohamot kaptam, amikor először megláttam, ahogy egy medve nagyságú farkassal harcol.

Félelmetes volt nézni a harcot, amiből a bátyám került ki győztesen.

Mikor végzett, vérben forgó szemekkel fordult felém, kezében pedig az apró gyűrűt tartotta, amivel Helgát jegyezte el.

Így kezdtünk el vadászni a vérfarkasokra.

***

A legnagyobb csendben guggoltam a hatalmas szikla mögött, mellettem bátyám.

Vártam, hogy a fák közül kilépjen a hatalmas állat, de csak nem jött.

***

A bátyám nagyon büszke volt rám, és ezt gyakran el is mondta nekem. „Az én kis hugicám végre rátalált a helyes útra!”

Én pedig fürödtem a büszkeségében. Furcsa volt ez az új Julio, de nem feltétlenül rossz.

Két életcélja lett: megbosszulni a felesége halálát, és életben tartani engem.

Próbáltam mindkettőben segítséget nyújtani neki.

Először megtiltotta, hogy én is harcoljak, hiszen így sokkal nagyobb veszélyben voltam.

Az én feladatom az volt, hogy kutassak.

Minél többet tudunk az ellenségről, annál könnyebben végzünk velük.

Könyveket és egyéb feljegyzéseket találtam, amit aztán behatóan áttanulmányoztunk, elraktároztuk fontosabb időkre.

Pár hónap után már a vérfarkasok szakértőivé váltunk – így derült ki az is, hogy a fő célpontjaink gyakorlatilag nem is vérfarkasok.

Alakváltók.

Olyan hatalmas dögök, akik azért léteznek, hogy elpusztítsanak minket.

***

Az egyik bokorból halk zörejek hallatszottak. Enyhén felemelkedtem, hogy jobban lássak, majd csalódottan ereszkedtem vissza, amikor egy nyúl rémülten szaladt el egy másik bokorba.

Oldalra sandítva láttam, hogy Julio szeretetteljes mosollyal az arcán néz rám, miközben a fejét csóválja.

***

Az első áldozatom egy forró júliusi napon lehelte ki életét.

Nem terveztem aznapra farkas-vadászatot. Éhes voltam, és úgy döntöttem, fogyasztok egy kis túrázó-vért.

Az erdőben, ami mellett laktunk, gyakran jártak-keltek emberek, akik kijöttek egy kis ismerkedésre a természettel. Általában már nem mentek vissza – különös érzékem volt ahhoz, hogy megmondjam, mikor van egy ember nagy veszélyben – persze bizonyos határokon belül.

Tehát, vadászni indultam, és már éppen jókedvűen lakmároztam az áldozatomból, amikor egy hatalmas dög lerántott az ebédemről.

Hátrafordultam, és bosszúsan meredtem ellenfelemre.

Az leblokkolt külsőm láttán, amit én kihasználtam. Egy egyszerű mozdulattal széttéptem, és a biztonság kedvéért a mindig nálam lévő gyufával felgyújtottam.

Kezdő volt még.

***

Visszafordulva már csak azt láttam, hogy egy óriási, éjfekete monstrum száguld felénk.

Julio még mindig rajtam röhögött.

***

Visszatérve egy letargikus Juliót találtam otthon, amint fényképeket nézeget.

Lehuppantam mellé, és boldogan újságoltam el neki, mit tettem.

Az arca egyből felélénkült, és boldogan ölelt át, miközben adott egy puszit a homlokomra.

Mikor megkérdeztem, hogy tarthatok-e vele én is ezen túl, azt felelte, hogy természetesen.

Hihetetlenül boldog voltam.

***

Fölegyenesedtem, és bátyám elé álltam, próbálva védeni őt. Értetlenül bámult rám, aztán meglátta a felénk közeledő farkast.

***

Az első közös farkas-vadászatunkon nem csinálhattam szinte semmit.

Julio a fejébe vette, hogy először is meg kell tanuljam, mik a gyenge pontjai egy farkasnak.

Mikor megemlítettem neki, hogy ezt már mind tudom, csak legyintett egyet, majd közölte velem, hogy élesben a dolgok teljesen mások…

***

Julio az utolsó pillanatban félrelökött, majd magatehetetlenül hagyta, hogy a farkas nekiugorjon.

Percek voltak csak, de életem legfájdalmasabb percei…

***

Mindig legyen nálad valamilyen gyújtóeszköz!

Sose hagyj elmenekülni egy alakváltót!

Ne engedd, hogy mögéd kerüljön!

Ha mögéd került, fordulj meg, de gyorsan!

Sose engedj a kiskutyaszemeiknek!

Sose hezitálj, ha alakváltót látsz!

Addig ne gyújts tüzet, amíg egy is, de életben van! A tűz számunkra is ártalmas!

***

Meredten bámultam előre. A farkas farkcsóválva fogta szájába a bátyám egyik karját, és a tűzre vetette, amit egy társa gyújtott.

Háttal álltak nekem, én pedig kihasználtam ezt.

Egy nedves könnycsepp tört utat az arcomon.

Zokogva rontottam neki a farkasoknak.

A bátyám gyilkosainak.

***

Ha kilátástalan a helyzeted, egy dolgot tehetsz: kérj segítséget a Volturitól!

***

Sírtam. Keservesen sírtam, mint még soha senki.

Mellettem a bátyám „sírja”.

Az undorító máglya, melyen elégették a testvéremet.

Próbáltam pozitívan gondolkodni – együtt van már Helgával. Már boldogok.

Akárhogy próbálkoztam, de nem ment.

Aztán felálltam. El kell tűnnöm innen! Egyedül vagyok, érzelmileg instabil – könnyű győzelmet szerezhetnék így egy ellenfélnek.

El kellett innen tűnnöm, ha meg akarom bosszulni Julio halálát!

Tudtam, hova kell mennem. Csak egyvalaki segíthet rajtam.

Bosszúra szomjazva indultam el, miközben gondolataimat a bátyám tanácsa kötötte le:

Ha kilátástalan a helyzeted, egy dolgot tehetsz: kérj segítséget a Volturitól!

Villámcsapás II. - Prológus

Üdv ismét!

Bizony, ezt is megéltük. Elhoztam a második rész prológusát, ami nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hosszú lett prológushoz képest....

Hmm... Musafannak ajánlom, majd meglátod, miért :P

Jó olvasást, és árasszatok el kritikával!

Pussz:

Dewi ^ ^ 

**PROLÓGUS**

1986, Olaszország, Ruoti

Ha az embernek különös kisbabája születik, két dolgot tehet: megtarthatja vagy elhagyhatja.

Ha a megtartás mellett döntenek, nagy az esélye annak, hogy a gyereket teljesen elkényeztetik – ha a külseje átlagon felüli, legalább ugyan azt a szeretetet kapja meg, mint más gyerekek.

Csak, általában észrevétlenül, de ez a szeretet több mint kellene.

A sok plusz szeretettől önbizalma az egekbe emelkedik, és lassan-lassan szabályosan elvárja, hogy körülugrálják. A gyerek csak flegmán odaveti szüleinek, hogy ő akar valamit.

Semmi kérlek, semmi szeretlek, mégis azonnal megkapja, amit akar.

Az önbizalma a felhők között, önkritikája viszont nincs.

Viszont vannak olyan gyerekek is, akiket a szülők eltaszítanak maguktól. A szerencsésebbek árvaházba kerülnek, de akad olyan is, aki az utcán marad.

Szomorú sors egy kisgyereknek.

Én egyik kategóriához sem tartoztam. És nem azért, mert átlagos voltam.

Nem voltam az – tudomásaim szerint egy hétéves gyerek nem néz ki tizennyolcnak. Én ilyen voltam.

Félvér.

Az anyám ember, az apám vámpír.

Igazából könnyen egy lehettem volna a fent említett gyerekek közül. Valószínűleg az első csoportba tartoztam volna.

De az anyám meghalt, mielőtt még megszülettem.

A bátyám és én árvaházba kerültünk.

Nem mondhatom, hogy szerettem ott lenni – én voltam a „boszorkány”.

Természetellenesen gyorsan nőttem, és ezt az emberek furcsának találták, mind a felnőttek, mind a gyerekek.

Elzártak a többi gyerektől, még a bátyámtól, Juliotól is, és féltek tőlem.

Nagyon megviselt az elutasításuk, de Julio mindig jobb kedvre tudott deríteni.

Aztán beteg lett.

Tüdőgyulladása volt, és a helyi orvos semmi bíztatót nem tudott mondani.

Én azonban reménykedtem, de lelkesedésem egyre kisebb és kisebb lett, ahogy Julio napról-napra rosszabb állapotba került.

Vajon tényleg csak pár napja, hete van már vissza? Tényleg ennyi jutott nekünk?

A választ négy nap múlva tudtam meg.

Madam Rosslinaiere kopogott a régi, ócska faajtón, mely a padlásszobába – birodalmamba – vezetett.

A bátyám meghalt – közölte hidegen, érzelemmentesen a hírt, én pedig összeroskadtam a padlón.

Vége. Ennyi volt. Nincs tovább.

Julio összesen huszonegy évet kapott.

Huszonegy rövidke évet, mielőtt távoznia kellett.

Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy már egy jobb világban van. Anyával és az édesapjával.

***

Lassan lépkedtem a gyengélkedő felé, egyik oldalamon az árvaház egyik nevelőnője, Madam Rosslinaiere, jobbomon pedig az igazgatónő, Madam Corsiloislaniroiar.

A gyengélkedő a földszinten volt, távol mindentől, mellette raktárak és nem használt szobák voltak.

Megálltunk az ajtó előtt, Madam Corsiloislaniroiar pedig intett a fejével.

Benyitottam a sötét terembe, és bementem. Hátranézve láttam, ahogy az igazgatónő és a nevelőnő elmennek.

Lassan mentem beljebb a gyengélkedőben. Mindenhol ágyak voltak, köztük függönyök.

Leghátul az egyik fehér anyag el volt húzva.

Közelebb léptem, majd félretolva a függönyt az ágy mellé léptem.

Nagyot sikítva ugrottam el az ágy mellől.

Amikor az ember a halott bátyjához igyekszik, nem egy, az ágyon üldögélő, ismeretlen férfira számít.

Márpedig itt ez történt.

Egyből tudtam, hogy egy vámpírral van dolgom – elárulták végső soron a vörös szemei.

Világosbarna, hullámos, félhosszú haja volt, a bőre pedig fehér.

Egy hófehér inget viselt, e fölött pedig egy hanyagul megkötött piros nyakkendőt.

Ha nem éppen a bátyámat vesztettem volna el pár órája, talán elidőzött volna a szemem egy-két helyen, de most még egy, az ágyon üldögélő, szexi pasi sem tudott eltántorítani eredeti célomtól: valahogy megmenteni a bátyámat.

A pasi leugrott az ágyról – eddig vígan lóbálta a lábait -, és elém állt. Végigmért – tekintete bizonyos helyeken tovább időzött el -, majd egy elbűvölő mosolyt villantott rám.

-          Hello – mosolygott elbűvölően.

-          Öhm….szia?

-          Nem is tudtam, hogy egy ilyen Isten háta mögötti helyen ilyen szép virágszálat találok. Oh, de milyen modortalan vagyok! Engedd meg, hogy bemutatkozzam…

-          Adam, hagyd ezt a szépséges, virágzó rózsabimbó-málnás sütit! – lépdelt be a hátsó ajtón egy újabb férfi.

-          …  a nevem Adam! – fejezte be mondatát.

-          Az én nevem Ferdinand – lépdelt elém az újonnan belépő -. Adam és én ikrek vagyunk, bár nem látszik – nevetgélt.

-          Fergeteges, viszont elárulnátok, hová lett a bátyám? Magas, szőkésbarna haja volt, és viszonylag barna bőre.

-          Jaaa, a haldokló fiúra gondolsz? Elvittük – vont vállat Ferdinand.

-          Hogy mi?!

-          Nyugodj meg, szívecském – hajolt közelebb hozzám Adam -. A bátyád rendben van!

-          Vagyis, most per pillanat nincs, de majd lesz- gondolkodott el Ferdinand.

-          Hová vittétek? Vigyetek azonnal hozzá!

-          A-a! – ugrott be egy harmadik hasonmás is – Ez sajnos kivitelezhetetlen, szépséges kisasszony!

-          Abraham, mit keresel te itt? – lepődött meg Ferdinand.

-          Hmm? Ja, leállt a szíve… egy hullát meg minek őrizgessek? – tárta szét karjait.

A következő pillanatban ellepett a sötétség.

***

Egy ismeretlen szobában, egy ismeretlen ágyon ébredtem. Felettem Adam, Abraham és Ferdinand.

Érdeklődve kémleltek, én pedig egy hirtelen mozdulattal felültem az ágyon.

Egy hangos kiáltást hallottam, és a hang felé fordulva hatalmas kő esett le a szívemről.

Julio feküdt az ágyon, arcát eltorzította a fájdalom – kegyetlenség, de örültem, hogy szenved.

Ha szenved, akkor él. Nem halt meg. Rendbe fog jönni!

Az ikrek is odafordultak, majd egymásra néztek.

A következő pillanatban Abraham felkapott, és elrohant velem, messzire a háztól.

Már jó tíz perce futott, amikor végre megállt, és letett a földre.

-          Mi történt? Mért hoztál el?

-          Mert ébredezik, és mivel neked van véred, történhetnek kellemetlen dolgok, ha érted, mire gondolok!

-          De hát az átváltozás három napig tart!

-          Két napot szépen átszundikáltál! Hmm…mi lenne, ha visszamennél az árvaházba, amíg a bátyád önuralma stabil nem lesz?

-          Oh. Hát…. gondolom, nincs más választásom.

-          Hát, bocsi! De nekünk most a bátyádra kell vigyáznunk. Nem tudunk most veled foglalkozni!

-          Abraham?

-          Tessék?

-          Megígéred, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot? Nekem már csak Julio maradt. Nem akarom őt is elveszíteni!

-          Megígérem! Most viszont mennem kéne… - nézett el a fejem felett.

-          Menj csak!

-          Hazatalálsz?

-          Igen, ismerem Ruotit – mosolyodtam el -. Akkor, a viszont látásra!

-          Vigyázz magadra! Remélhetőleg rövid időn belül találkozunk még!- szólt, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.

Még néztem egy darabig utána, majd elindultam az árvaház felé.

1. díj!

Úristen!

Annyira köszönjük, Panka (L)!

A díjat Panka22-től (http://angyalom22.blogspot.com/   <-ajánlom figyelmetekbe, imádom!) kaptuk, nagyon-nagyon köszönjük neki!

Küldjük:

 Merci:  http://www.carolinebrianaelete.blogspot.com/ 

 Musafan:  http://twilightfanfic-ms.blogspot.com/

 Alice656: http://aliceinwonderland-alkonyat.blogspot.com/