Novella 1.3

Sziasztok!

Meghoztam, betegen, de azért itt van :D

Jó olvasást! 

ui.: (virág, ez tsuki hajszínű O.o) 

Az emberek kilencvenkilenc százaléka utál kórházba menni. Természetesen én ez alól is kilógtam. Az ég világon semmi bajom nem volt a kórházakkal, egészen addig, amíg nem én voltam a páciens.

Most mégis halogattam a percet. A karomon a bőrömet csipkedtem, hátha felébredek ebből a rémálomból. Mert ez csakis rémálom lehet! Apának sosem volt még balesete. Most sem volt, biztos csak valami félreértés történt!

De csak nem ébredtem fel.

A kórház bejárata előtt álltunk anyával, mindkettőnk lefagyva. Ő sem akart jobban bemenni, mint én.

Csak néztem az öreg épület falát, a hatalmas üvegajtót.

Egy mentő fordult be szirénázva a hátsó udvarra. Biztosan beteget hozott.

Anya nagyot sóhajtott, majd megragadta a felkaromat, és elindultunk. Nevetségesen lassan lépkedtünk fel a lépcsőn, de az ajtó egyre csak közelebb került.

Anya nyitott be. A kórházba lépve egyből megcsapott az a jellegzetes szag. Hiába voltunk még csak az ajtó mellett, a szag ide is eljutott. Nem tudom, hogy az orvosok, az itt dolgozó emberek ezt hogy bírják ki. Minden áldott nap ugyan ez a szag. Minden áldott nap látni a sérülteket, betegeket. Minden áldott nap tudni, hogy ma valaki talán meg fog halni. Szörnyű lehet.

A recepcióhoz sétáltunk, a számítógépek előtt két fiatal nő ült – egy vörös és egy barna hajú. Mosolyogva fordult felénk a vörös hajú. Legszívesebben elfutottam volna.

Nem tudtam, mért mosolyog. Én nem láttam semmi okot arra, hogy mosolyogjon. Kiborított, hogy mosolyog.

Éreztem, hogy a könnyek lecsorognak az arcomon. A másik recepciós erre kiugrott a pult mögül, és a közelben lévő fotelek felé kezdett terelni. Odaérve leültem az egyikbe, majd zokogni kezdtem. Nem tudtam visszatartani.

A lány kedves volt – a hátamat simogatta, és adott zsebkendőt is. Mégsem tudott ezzel megvigasztalni. Abszolút vigasztalhatatlan voltam.

Anya végzett a másik lánynál, és felém sietett. Letérdelt elém, és átölelt, majd megfogta a kezemet, és lassan húzni kezdett.

A sebészeti osztályon kötöttünk ki, előttünk a folyosó ajtaja, ahonnan a Hármas számú műtő nyílt.

Mi nem mehettünk oda. Az ajtón kívül vártuk a percet, hogy kijöjjön valaki. Hogy kijöjjön egy orvos, és elmondja, mi történt.

Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. Sőt, nem akartam tudni!

Legszívesebben makacsul elfordultam volna, és nem vettem volna tudomást a körülöttünk történő dolgokról.

De az ajtó kinyílt. Egy orvos lépett ki rajta, és lassan jött oda hozzánk. Lehajtottam a fejemet. Nem akartam hallani, hogy mit mond.

Nem akarom! Nem akarom!

Az orvos szavaiból összesen két szót fogtam fel. A kisfiú és a sajnálom voltak ezek. 

Képtelen voltam felfogni. Biztos csak valami tévedés történt! Mattie nem halhatott meg. Biztos csak összekeverik valakivel! Az ki van zárva, hogy Mattie…

Oldalra néztem. Anya keservesen sírt. Oda akartam menni hozzá, hogy megnyugtassam. Hogy elmondjam, hogy biztos valami félreértés történt.

Mattie itt van valahol, és boldogan játszik a szobatársaival. Játszik velük, és szemet vetett egy játékra, ami egy másik gyereknél van. Erőszakkal próbálja elvenni tőle, de amikor nem sikerül neki, hangosan bömbölni kezd.

Igen, itt van valahol!

Vajon melyik szobában lehet? Oda akarok menni hozzá, hogy felvidítsam. Meg akarom ölelni, puszit akarok adni neki. Igen, itt kell legyen valahol!

Anya egy idő közben felbukkanó nővér után ment, így én is követtem őket. Most kitöltjük a papírokat, aztán pedig megkeressük az öcsémet. Igen, így lesz!

Így kell lennie!

folyt. köv.