Novella 1.9

 Hűha! Szörnyen restellem, hogy így elmaradtam :S Nem tudnám mivel megmagyarázni, így inkább nem is próbálkozom :)

A kövit elvileg holnap/még ma hozom

Köszönöm a kritikát és a "pipákat", nagyon jól esett, hogy ennyien szavaztatok! Kedves "borzalmas", ha ennyire utálo, minek olvasod?

Szóval, hatalmas nagy köszönet illet Titeket, egyrészt a türelmetekért, másrészt a komikért/pipákért!

Puszi:

Dewiroh

Két hét telt el. Ez alatt az idő alatt jórészt anyával voltam. Ennek egyik oka az volt, hogy most nem lettem volna képes elviselni apa és Sam boldogságát – bármennyire önző és érthetetlen is ez, de így volt -, a másik ok pedig az volt, hogy anya nem is nagyon engedett ki.

Rettenetesen szégyellte magát miattam, mikor az igazgató behívatta az iskolába, és az irodából kilépve egy szót sem szólt hozzám.

Ezerszer rosszabb volt, mintha kiabált volna velem.

Hazaérve csak annyit mondott, hogy „két hét szobafogság”.

Sosem kaptam még szobafogságot, ráadásul a helyzetet súlyosbította, hogy még mindig csak halkan beszélt. Nem tört ki.

Így visszatekintve azonban azt kell mondanom, hogy megérdemeltem. Megérdemeltem a négy hét felfüggesztést is, akárcsak a szobafogságomat is. Amit nem szegtem meg.

Ebben a két hétben bepótoltam az elmulasztott tanulnivalómat.

Történelmet, biológiát tanultam, és írogattam a füzetembe pár dalszöveget, amik igazából használhatatlanok voltak, de jól esett őket leírni.

Rendbetettem a szobámat, és könyvet olvastam.

Ezzel telt a két hetem.

Ma a telefonom ébresztett, de nem a megszokott dallam, hanem az üzenetjelző.

Álmosan keltem fel, majd odamentem az íróasztalomhoz, ahol a telefonom feküdt.

És valóban, a képernyőn ott volt a jelzés: „Önnek egy új üzenete érkezett”.

A feladóra pillantva azonban lefagytam.

Nem értettem.

Mit akar tőlem?

Apró hezitálás után azonban megnyitottam az üzenetet.

„Szió! Buli ma este? Csak Bell, te, és én, Lily és Anna nem jön. Írj! Pussz: Jasmie”

Nem tudtam, mit tegyek. Szemmel láthatón Jasmine és Annabelle még mindig szívesen töltötték velem az idejüket, viszont Anna és Lily nyílt ellenségeimmé váltak.

A válaszom egyértelműen nem lett volna, de így, hogy Lily és Anna nem jönnek, elgondolkodtam.

Vajon Jasmine-ék megtudták valahonnan, hogy mi történt?

Nem tudtam, mit csinálhatnék. Végül a telefonomat kikapcsoltam, és letettem az asztalra.

A fürdő felé vettem az irányt, ahol elvégeztem szokásos teendőimet, és már indultam volna a konyhába, de a tükör előtt megtorpantam.

Egy átlagos, szőke hajú lány nézett vissza rám, akit maximum tizenhat évesnek nézett ki.

Egyáltalán nem úgy, mint egy tizennyolc éves.

Oldalra néztem, a kis szekrénykére, mely tetején egy szemceruzát és szempillaspirált fedeztem fel. Hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam őket, és kihúztam a szememet.

Az eredmény egy icipicit jobb, de még mindig szánalmas.

Felfogtam a hajamat, de az eredménnyel még mindig nem voltam elégedett.

Gondolkodva álltam a tükör előtt, majd nagyot sóhajtva kiléptem a fürdőből, és lementem a konyhába.

Anya már nem volt itthon, hiszen már jócskán elmúlt nyolc óra, neki pedig dolgoznia kellett.

Csak egy cetlit hagyott az asztalon, rajta pedig pénzt.

„Lejárt a két hét, menj, sétálj egyet! A pénzt pedig nyugodtan költsd el – menj el fodrászhoz, vegyél egy új ruhát, stb. Szeretlek: Anya”

Egy pillanatig gondolkodtam, majd felkaptam a pénzt.

Felrohantam a szobámba, magamra kaptam egy farmert és egy szürke felsőt, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

Mielőtt azonban kiléptem volna, gyorsan visszafordultam, és a mobilomért siettem. A kijelzőn még mindig ott ált, hogy egy üzenetem van. Hirtelen ötlettől vezérelve rányomtam a „válasz” gombra, majd gyorsan bepötyögtem a rövidke üzenetet. Zsebre raktam, majd a város felé vettem az irányt.

Az első fodrászüzletbe bementem, amit megláttam. Nem volt hosszú sor, de várnom kellett egy picit. Leültem az egyik fotelba, majd egy magazint vettem a kezembe. Fogalmam sem volt, mit akarok csináltatni a hajammal, de ez így nem maradhat! Tizennyolc éves vagyok, de tizenhatnak nézek ki. Ezen sürgősen változtatni kell!

Nem telt el tíz perc, és máris felszabadult egy fodrász. A szék felé vettem az irányt, közben a mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Gyorsan előkaptam, és megnyitottam az üzenetet.

„Nyolcra legyél kész! Érted megyek! Jasmie”

folyt. köv.