Halihó!
Nem sok mindent fűznék hozzá....rövidebb is lett, és igazából nem is érzem ezt most annyira jónak...
Várom a kommenárokat!
Puszi:
Dewiroh
Ui.: Virág, ez legalább zöld :D
Az öcsém temetése egy hétfői napon volt. Öt nap telt el az ominózus szerda délután óta, és ma örök nyugalomba helyezik.
Az elmúlt napokban olyan voltam, mint egy kísértet. Alig ettem, alig ittam, naphosszat csak bámultam a plafont, és vártam, hogy kopogás nélkül benyisson.
De nem nyitott. Nem nyitott be, és már soha többé nem is fog.
Ez alatt az idő alatt anyán egyáltalán nem látszott, hogy pár napja vesztette el a fiát.
Energikus volt, főzött, mosott, takarított, elrendezte a temetést, és apát is sokszor meglátogatta.
Nem mutatta a külvilág felé a fájdalmát, de pontosan tudtam, hogy benne is jelen van a hiány. A hiány, amit Mattie okozott. Nappal sosem sírt – mindig erős volt -, de éjszakánként keservesen zokogott.
Volt, hogy álmából kiáltva ébredt fel, és Mattie-t szólongatta.
Én még aludni sem tudtam. Nem bírtam, és nem is akartam aludni. Lehet, hogy akkor fog visszatérni, amikor alszok. Akkor lemaradok róla – ezt pedig nem akartam.
Szentül hittem, hogy Mattie vissza fog jönni hozzánk. Vissza kell jöjjön.
Csak türelmesek kell legyünk. Hiszen ahogy a mondás tartja: „A türelem rózsát terem”. Nálunk a rózsa Mattie volt.
Csak idő kérdése, és visszajön.
Még hétfőn is reménykedtem. Reménykedve vártam, hogy mikor fog felbukkanni az öcsém. Akkor is őt kerestem a szememmel, amikor a pap a búcsúztatót mondta – hideg, érzéketlen szöveg volt, cseppet sem illett az én örökmozgó kisöcsémhez.
A remény akkor szállt el, amikor rádobták az első földkupacot a koporsóra. Aztán még egyszer. És még egyszer. Addig, amíg végül a sír teljesen láthatatlanná vált. Onnan már nem fog előbukkanni.
A vendégek lassan szétszéledtek, miután részvétet nyilvánítottak a családnak.
A részvétükkel nem megyünk sokra. A részvétük nem fogja feltámasztani!
Gyűlöltem, hogy fogadást tartunk a házunkban.
Úgy éreztem, mintha ünnepi lakomán ültünk volna. Tudom, hogy nem így van, de mégsem voltam ott szívesen.
Idegesített, hogy olyan öregek voltak a házunkban, akikről azt sem tudtam, kicsodák. Szájtátva bámulták az otthonunkat, magukban jó alaposan kielemezve azt.
A családi fényképek előtt elhaladva pedig megjegyzik, hogy „milyen kis fess volt ez a Matthew. Kár, hogy nem él már!”
Az mégis jobban zavart, amikor egy plázacica tipegett be a házba tíz centis magassarkúban, szabadon hagyott hidrogénszőke, becsinált hajjal, oldalán meg ott totyogott rózsaszín pórázon egy chiwawa.
Felvontam a szemöldökömet – ez biztos csak valami vicc. Nekünk ilyen rokonunk biztosan nincs!
Anya azonban sírva a nyakába borult, és szorosan ölelte.
Mattie jót nevetett volna ezen. Anya, amint az ismeretlen nő nyakába ugrik, aki vigasztalni próbálja, de próbálkozása süket fülekre talál.
Nem tudtam tovább lent maradni. Szörnyű volt látni, hogy a rokonaim, a család barátai hasznot húznak az öcsém halálából. Jó ételeket esznek, kipletykálják a másikat – egyáltalán nem volt szomorú a hangulat.
A lépcső felé vettem az irányt, majd az emeletre érve az öcsém szobájába mentem. Felvettem a kedvenc játékát – egy régi, barna plüss-sünt -, majd a szobámba léptem.
Az ágyra feküdtem, és szorosan magamhoz öleltem a sünit.
Orromban az öcsikém illatával aludtam el.
