Oldalak

2011. február 9., szerda

Novella 1.4


Halihó!
Nem sok mindent fűznék hozzá....rövidebb is lett, és igazából nem is érzem ezt most annyira jónak...
Várom a kommenárokat!
Puszi:
Dewiroh
Ui.: Virág, ez legalább zöld :D 

Az öcsém temetése egy hétfői napon volt. Öt nap telt el az ominózus szerda délután óta, és ma örök nyugalomba helyezik.
Az elmúlt napokban olyan voltam, mint egy kísértet. Alig ettem, alig ittam, naphosszat csak bámultam a plafont, és vártam, hogy kopogás nélkül benyisson.
De nem nyitott. Nem nyitott be, és már soha többé nem is fog.

Ez alatt az idő alatt anyán egyáltalán nem látszott, hogy pár napja vesztette el a fiát.
Energikus volt, főzött, mosott, takarított, elrendezte a temetést, és apát is sokszor meglátogatta.
Nem mutatta a külvilág felé a fájdalmát, de pontosan tudtam, hogy benne is jelen van a hiány. A hiány, amit Mattie okozott. Nappal sosem sírt – mindig erős volt -, de éjszakánként keservesen zokogott.
Volt, hogy álmából kiáltva ébredt fel, és Mattie-t szólongatta.

Én még aludni sem tudtam. Nem bírtam, és nem is akartam aludni. Lehet, hogy akkor fog visszatérni, amikor alszok. Akkor lemaradok róla – ezt pedig nem akartam.
Szentül hittem, hogy Mattie vissza fog jönni hozzánk. Vissza kell jöjjön.
Csak türelmesek kell legyünk. Hiszen ahogy a mondás tartja: „A türelem rózsát terem”. Nálunk a rózsa Mattie volt.
Csak idő kérdése, és visszajön.

Még hétfőn is reménykedtem.  Reménykedve vártam, hogy mikor fog felbukkanni az öcsém. Akkor is őt kerestem a szememmel, amikor a pap a búcsúztatót mondta – hideg, érzéketlen szöveg volt, cseppet sem illett az én örökmozgó kisöcsémhez.
A remény akkor szállt el, amikor rádobták az első földkupacot a koporsóra. Aztán még egyszer. És még egyszer. Addig, amíg végül a sír teljesen láthatatlanná vált. Onnan már nem fog előbukkanni.
A vendégek lassan szétszéledtek, miután részvétet nyilvánítottak a családnak.
A részvétükkel nem megyünk sokra. A részvétük nem fogja feltámasztani!

Gyűlöltem, hogy fogadást tartunk a házunkban.
Úgy éreztem, mintha ünnepi lakomán ültünk volna. Tudom, hogy nem így van, de mégsem voltam ott szívesen.
Idegesített, hogy olyan öregek voltak a házunkban, akikről azt sem tudtam, kicsodák. Szájtátva bámulták az otthonunkat, magukban jó alaposan kielemezve azt.
A családi fényképek előtt elhaladva pedig megjegyzik, hogy „milyen kis fess volt ez a Matthew. Kár, hogy nem él már!”
Az mégis jobban zavart, amikor egy plázacica tipegett be a házba tíz centis magassarkúban, szabadon hagyott hidrogénszőke, becsinált hajjal, oldalán meg ott totyogott rózsaszín pórázon egy chiwawa.
Felvontam a szemöldökömet – ez biztos csak valami vicc. Nekünk ilyen rokonunk biztosan nincs!
Anya azonban sírva a nyakába borult, és szorosan ölelte.
Mattie jót nevetett volna ezen. Anya, amint az ismeretlen nő nyakába ugrik, aki vigasztalni próbálja, de próbálkozása süket fülekre talál.
Nem tudtam tovább lent maradni. Szörnyű volt látni, hogy a rokonaim, a család barátai hasznot húznak az öcsém halálából. Jó ételeket esznek, kipletykálják a másikat – egyáltalán nem volt szomorú a hangulat.
A lépcső felé vettem az irányt, majd az emeletre érve az öcsém szobájába mentem. Felvettem a kedvenc játékát – egy régi, barna plüss-sünt -, majd a szobámba léptem.
Az ágyra feküdtem, és szorosan magamhoz öleltem a sünit.
Orromban az öcsikém illatával aludtam el.

2011. február 7., hétfő

Novella 1.3


Sziasztok!
Meghoztam, betegen, de azért itt van :D
Jó olvasást! 
ui.: (virág, ez tsuki hajszínű O.o) 


Az emberek kilencvenkilenc százaléka utál kórházba menni. Természetesen én ez alól is kilógtam. Az ég világon semmi bajom nem volt a kórházakkal, egészen addig, amíg nem én voltam a páciens.
Most mégis halogattam a percet. A karomon a bőrömet csipkedtem, hátha felébredek ebből a rémálomból. Mert ez csakis rémálom lehet! Apának sosem volt még balesete. Most sem volt, biztos csak valami félreértés történt!
De csak nem ébredtem fel.

A kórház bejárata előtt álltunk anyával, mindkettőnk lefagyva. Ő sem akart jobban bemenni, mint én.
Csak néztem az öreg épület falát, a hatalmas üvegajtót.
Egy mentő fordult be szirénázva a hátsó udvarra. Biztosan beteget hozott.
Anya nagyot sóhajtott, majd megragadta a felkaromat, és elindultunk. Nevetségesen lassan lépkedtünk fel a lépcsőn, de az ajtó egyre csak közelebb került.
Anya nyitott be. A kórházba lépve egyből megcsapott az a jellegzetes szag. Hiába voltunk még csak az ajtó mellett, a szag ide is eljutott. Nem tudom, hogy az orvosok, az itt dolgozó emberek ezt hogy bírják ki. Minden áldott nap ugyan ez a szag. Minden áldott nap látni a sérülteket, betegeket. Minden áldott nap tudni, hogy ma valaki talán meg fog halni. Szörnyű lehet.

A recepcióhoz sétáltunk, a számítógépek előtt két fiatal nő ült – egy vörös és egy barna hajú. Mosolyogva fordult felénk a vörös hajú. Legszívesebben elfutottam volna.
Nem tudtam, mért mosolyog. Én nem láttam semmi okot arra, hogy mosolyogjon. Kiborított, hogy mosolyog.
Éreztem, hogy a könnyek lecsorognak az arcomon. A másik recepciós erre kiugrott a pult mögül, és a közelben lévő fotelek felé kezdett terelni. Odaérve leültem az egyikbe, majd zokogni kezdtem. Nem tudtam visszatartani.
A lány kedves volt – a hátamat simogatta, és adott zsebkendőt is. Mégsem tudott ezzel megvigasztalni. Abszolút vigasztalhatatlan voltam.

Anya végzett a másik lánynál, és felém sietett. Letérdelt elém, és átölelt, majd megfogta a kezemet, és lassan húzni kezdett.
A sebészeti osztályon kötöttünk ki, előttünk a folyosó ajtaja, ahonnan a Hármas számú műtő nyílt.
Mi nem mehettünk oda. Az ajtón kívül vártuk a percet, hogy kijöjjön valaki. Hogy kijöjjön egy orvos, és elmondja, mi történt.
Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. Sőt, nem akartam tudni!
Legszívesebben makacsul elfordultam volna, és nem vettem volna tudomást a körülöttünk történő dolgokról.
De az ajtó kinyílt. Egy orvos lépett ki rajta, és lassan jött oda hozzánk. Lehajtottam a fejemet. Nem akartam hallani, hogy mit mond.
Nem akarom! Nem akarom!

Az orvos szavaiból összesen két szót fogtam fel. A kisfiú és a sajnálom voltak ezek. 
Képtelen voltam felfogni. Biztos csak valami tévedés történt! Mattie nem halhatott meg. Biztos csak összekeverik valakivel! Az ki van zárva, hogy Mattie…

Oldalra néztem. Anya keservesen sírt. Oda akartam menni hozzá, hogy megnyugtassam. Hogy elmondjam, hogy biztos valami félreértés történt.
Mattie itt van valahol, és boldogan játszik a szobatársaival. Játszik velük, és szemet vetett egy játékra, ami egy másik gyereknél van. Erőszakkal próbálja elvenni tőle, de amikor nem sikerül neki, hangosan bömbölni kezd.
Igen, itt van valahol!
Vajon melyik szobában lehet? Oda akarok menni hozzá, hogy felvidítsam. Meg akarom ölelni, puszit akarok adni neki. Igen, itt kell legyen valahol!

Anya egy idő közben felbukkanó nővér után ment, így én is követtem őket. Most kitöltjük a papírokat, aztán pedig megkeressük az öcsémet. Igen, így lesz!
Így kell lennie!

folyt. köv.

2011. február 5., szombat

Novella 1.2



 Sziasztok!
Meghoztam a következő kis részt a novellából. Köszönöm az előző részhez a kommenteket, várom ehhez is :)
Jó olvasást!
Puszi:
Dewi




Az életem egy napsütéses szerda délutánon vesztette értelmét.
A változatosság kedvéért otthon voltam, és olvastam.
Anya a konyhában sertepertélt, apa az öcsémért ment az oviba. Mindig ő ment érte, mióta világ a világ.
Egyrészt, mert anya nem tud vezetni, másrészt, mert eleve szeret autóval utazni. Apa és az öcsém nagyon szerették egymást. Persze engem is szeretett, de a kedvence mindig is a fia volt. Sosem értettem, hogy ez miért van így. Nyilván valami férfi-dolog. Bár, általában a férfiak a kislányt szokták jobban szeretni… ki tudja?
Sosem bánkódtam emiatt, nem voltam féltékeny a testvéremre. Felesleges lenne. Attól, hogy én féltékenykedek, apa nem szűnik meg őt szeretni. Ráadásul én is imádtam az öcsikémet.
A kapcsolatunk tökéletes volt, én imádtam őt, ő imádott engem. Kell ennél több?
Persze az is lehet, hogy pár év elteltével a köztünk lévő szoros testvéri kapcsolat átalakult volna – abban viszont biztos vagyok, hogy sosem utáltuk volna egymást.
De azt, hogy milyen lett volna, már sosem fogom megtudni.
A telefon pontosan háromnegyed ötkor szólalt meg. Utáltam a hangját. Idegesítően magasan csengett, ráadásul olyan hangosan, hogy még az emeletre is felhangzott, de úgy, mintha a folyosón lenne. Pedig csak a földszinten volt.
Kinéztem az ablakon. Próbáltam kizárni a fejemből az idegesítő hangot.
Két gyerek játszott a házunkkal szemben lévő kicsi játszótéren. Az egyikük a hintában ült, a másik lökte a barátját – testvérét talán.
A járdán két, velem egykorú lány sétált. Felismertem őket, az osztálytársaim voltak – Edith és Anne. Mindkettő önbizalommal teli volt, és kétszínű. Nevetve sétáltak, titkokat sugdostak egymás fülébe. A házunk elé érve kicsit lelassítottak, majd a szobám ablakára néztek. A hideg kirázott a nézésüktől. Tudtam, hogy nem láthatnak, pedig az ablakban ültem, viszont a függöny és a magasság megakadályozta a belátást.
Az útra néztem.
Apa és az öcsém mindjárt hazaérkeznek.
Az út több mint háromnegyed óra volt, viszont már ötven perce elmúlt négy óra.
Bármelyik pillanatban itt lesznek.
Anya rontott be a szobámba. Meglepett, ugyanis a szüleim mindig szoktak kopogni, egyedül az öcsém tipeg be gyakran minden szó nélkül – bár őt megelőzi a járása. Kis trappoló, de imádom.
Anya nagyon zaklatott volt, meg sem állt az ajtóban, egyből odarohant hozzám, és a nyakamba vetette magát.
Fogalmam sem volt, mi üthetett belé. Anya sosem szokott így viselkedni.
A hátát simogattam, ő pedig csak sírt, zokogott. Nem szólt egy szót sem, csak szorosan ölelt, és keservesen sírt.
Valami történt – hasított a gondolat agyamba.
Anya sosem borult még ki így! Valami szörnyűséges kellett történjen, hogy így összezuhanjon!
Mattie!
Lefagyva, lassan fordítottam fejemet az ablak felé.
A jól ismert, kék Renaultnak még mindig se híre – se hamva.
-          Mattie – suttogtam.
Anya még jobban sírni kezdett.
-          Mattie. MATTIE! – kiáltottam, majd én is sírva fakadtam.
Egymásba kapaszkodtunk. Anya próbált vigasztalni engem, én anyát. A szívünk mélyén viszont mindketten tudtuk, hogy próbálkozásaink teljesen feleslegesek.
Anya sírása alábbhagyott, majd lassan felemelte a vállamról könnyáztatott arcát.
-          Sarah, kislányom! Sarah… - sírta el újra magát.
A szemében végtelen szomorúság, fájdalom volt.
Képtelen voltam a szemébe nézni.
Fájt a szemébe néznem.
Viszont pontosan tudtam, hogy az én szemeim is azt tükrözik vissza, amilyen anya szeme.
Egy szót sem szóltunk. Csak sírtunk, sírtunk és sírtunk. Nem is lett volna értelme beszélni. Nem akartam, hogy beszéljen. Nem akartam, hogy kimondja a szavakat, amiket már tudtam.
Képtelen voltam elviselni az igazságot.
Az ágyamra feküdtünk, egymással szemben, szorosan egymás mellé.
Még nem voltunk képesek bemenni a kórházba.
Tudtuk jól, hogy valamelyik szerettünk távozott. Még nem akartuk tudni, melyikük.
Még nem álltunk rá készen. Talán néhány óra múlva.
Még nem.

folyt. köv.

2011. február 4., péntek

Novella 1/1


 Sziasztok!
Egy rövidke kis novellát hoztam, ami valószínűleg több részes lesz....
A vcs-ről nem igazán tudok sok mindent mondani...igyekszem, igyekszem :D Addig is olvassátok szeretettel ezt a kis történetecskét. Főként a számomra legfontosabb barátnőimnek ajánlanám: Aletta (jobbulást, drága), Virág (én azért szeretlek, bár a mt-imádatod már a könyökömön jön ki...de mostanában visszavettél - pirospont :P), és Merci (ne nyírj ki, ne nyírj kiiiiii *kiskutyaszemek*). 
Ezen felül köszönöm a kritikákat, nagyon jól esnek, bár az előző fejire nem sok mindent kaptam....
Szóval, jó olvasást.
Ui.: a képen emma roberts látható, de képzeljétek azt, hogy ő nem emma roberts, hanem....majd meglátjátok :D)
Pussz:
Dewi






Sosem voltam átlagos gyerek. Akkor sem, amikor tíz éves voltam, akkor sem, amikor tizennégy, és most, tizenhét – vagyis egy nap híján tizennyolc – éves koromban sem vagyok olyan, mint a velem egykorúak.
Külsőre teljesen átlagos voltam – szőke haj, zöld szemek, alacsony termet – viszont belsőre teljesen különböztem a többiektől.
Amíg a többiek a baráti társaságukkal lógtak, én otthon voltam, amikor ők az órák közti szünetben egymással trécseltek, én egy könyvet bújtam.
Amíg ők délutánonként egy randira készültek, én a leckémet írtam és tanultam másnapra, és esténként az öcsém volt a társaságom egy helyes fiú helyett.
Mégsem bántam annyira, leszámítva pár pillanatot, amikor tényleg irigykedve néztem, ahogy egy srác a folyosón a szekrénynek dönti a barátnőjét.
Na nem mintha ezt olyan szexinek és menőnek gondoltam volna, de az azért egy kicsit furcsa, ha az embert tizennyolc év alatt még csak észre sem vették az ellenkező nemű emberi egyedek.
A pasik nyilvánvalóan nem egy unalmas könyvmolyt akarnak párjuknak, már pedig én – szégyen-nem szégyen -, de az voltam. Tipikus könyvmoly.
De a nap kilencvenkilenc százalékában nem bántam, hogy ilyen vagyok. Ez vagyok én, és ha máshogy viselkednék, azzal valamilyen szinten saját magamat tagadnám meg.
Persze egy ilyen lányt, mint én, nem igazán keresnek a baráti társaságok. Mindig is nehezen barátkozós típus voltam, ez talán visszavezethető oda, hogy az édesanyám tanárnő az általános iskolában, ahová én is jártam. Tanárgyereknek pedig nem könnyű lenni. Amikor negyedikes voltam, bebizonyosodott előttem, hogy abból, hogy az anyukám tanár, nem fogok profitálni.
Néhány tanár, akik nem szimpatizáltak az anyámmal, de sajnos tanítottak engem, kifejezetten utáltak. Persze először nem volt feltűnő. Egy-egy dolgozatra rosszabb jegyet kaptam, mondván a válaszok helytelenek voltak, én pedig hiába tudtam, hogy ez nem igaz, nem szóltam – egyrészt, mert a tanár azért mégiscsak tanár, másrészt, mert nem csak velem csinálták meg ezt.
Viszont, ahogy telt az idő, a tanárok gyűlölete – és ezzel együtt a diákoké is – egyre szembetűnőbb lett.
Büntetéseket kaptam, holott nem csináltam semmi helytelen dolgot, az átlagomat lerontották, a diákokkal megutáltattak.
A tetőpont mégis az volt, amikor hittanórán a tanárnő magával ráncigált az igazgatóhoz, mert azt mondtam, hogy „basszus”.  Az igazgató persze csak nevetett az egészen, de a drága tanárnő kitalált hazugságokkal toldotta meg bűneim listáját.
Eltiltottak a hittantól.
És hogy mi volt az ok? A hivatalos levél szerint helytelenül cselekedtem, magatartásom példátlan volt, az iskolához nem méltóan viselkedtem, trágárkodtam, a tanárnőt szidtam szóban és tettekkel.
Valójában az egyetlen bűnöm az volt, hogy az anyám lánya vagyok.

Három hónapra rá kivettek az iskolából.
A diákok kiközösítettek, nem szóltak hozzám, a tanárok pedig mind negatívan álltak hozzám. Anya és apa hosszasan beszélgettek arról, hogy vajon mi lenne nekem a legjobb. Pszichológushoz jártam, aki nyíltan kimondta: környezetváltásra van szükségem.
Így hát elköltöztünk egy messzi kisvárosba.

Nem bántam. Egy új város új lehetőségeket jelent. Itt talán szerzek barátokat. Talán egy új, boldog életem lehet.
Bizakodó voltam. Lelkesedésem egészen az első napig tartott, amikor iskolába kellett menjek.
Mint kiderült, a történetek, amiknek a főszereplője én voltam, nem maradtak a régi otthonom falai között.
A diákok utálkozva tekintettek rám, a tanárok lenézően. Nem találtam barátokat. Nem vontak be egy társaságba sem. Egyedül voltam. Teljesen egyedül.
De ezt még el tudtam viselni. Muszáj volt elviselnem.
Azokban a percekben, amikor rettenetesen magányosan éreztem magamat, negatívan szemléltem a jövőmet, mindig az öcsém képe jelent meg szemeim előtt.
Az édes kis szöszke feje, amint nevetve ugrándozik hozzám, miközben azt kiáltja jókedvűen: „Sarah, megjöttél!”

folyt. köv.

2011. február 3., csütörtök

3. díj

Komolyan, egyszerűen nem tudom, hogyan háláljam meg Nektek! Újabb díjjal gyarapodunk, ezúttal a köszönet Biankát illeti (http://www.vanillaparadise.blogspot.com/)

Akiknek küldöm:

1. AliceCarror (http://csillampor-alice.blogspot.com)
2. Puszmó és AliceCarror (http://jegsziv.blogspot.com)
3. Nikuska94 (http://micsodavampirfanfic.blogspot.com)
4. Merci (http://carolinebrianaelete.blogspot.com)