Sziasztok!
Meghoztam a következő kis részt a novellából. Köszönöm az előző részhez a kommenteket, várom ehhez is :)
Jó olvasást!
Puszi:
Dewi
Az életem egy napsütéses szerda délutánon vesztette értelmét.
A változatosság kedvéért otthon voltam, és olvastam.
Anya a konyhában sertepertélt, apa az öcsémért ment az oviba. Mindig ő ment érte, mióta világ a világ.
Egyrészt, mert anya nem tud vezetni, másrészt, mert eleve szeret autóval utazni. Apa és az öcsém nagyon szerették egymást. Persze engem is szeretett, de a kedvence mindig is a fia volt. Sosem értettem, hogy ez miért van így. Nyilván valami férfi-dolog. Bár, általában a férfiak a kislányt szokták jobban szeretni… ki tudja?
Sosem bánkódtam emiatt, nem voltam féltékeny a testvéremre. Felesleges lenne. Attól, hogy én féltékenykedek, apa nem szűnik meg őt szeretni. Ráadásul én is imádtam az öcsikémet.
A kapcsolatunk tökéletes volt, én imádtam őt, ő imádott engem. Kell ennél több?
Persze az is lehet, hogy pár év elteltével a köztünk lévő szoros testvéri kapcsolat átalakult volna – abban viszont biztos vagyok, hogy sosem utáltuk volna egymást.
De azt, hogy milyen lett volna, már sosem fogom megtudni.
A telefon pontosan háromnegyed ötkor szólalt meg. Utáltam a hangját. Idegesítően magasan csengett, ráadásul olyan hangosan, hogy még az emeletre is felhangzott, de úgy, mintha a folyosón lenne. Pedig csak a földszinten volt.
Kinéztem az ablakon. Próbáltam kizárni a fejemből az idegesítő hangot.
Két gyerek játszott a házunkkal szemben lévő kicsi játszótéren. Az egyikük a hintában ült, a másik lökte a barátját – testvérét talán.
A járdán két, velem egykorú lány sétált. Felismertem őket, az osztálytársaim voltak – Edith és Anne. Mindkettő önbizalommal teli volt, és kétszínű. Nevetve sétáltak, titkokat sugdostak egymás fülébe. A házunk elé érve kicsit lelassítottak, majd a szobám ablakára néztek. A hideg kirázott a nézésüktől. Tudtam, hogy nem láthatnak, pedig az ablakban ültem, viszont a függöny és a magasság megakadályozta a belátást.
Az útra néztem.
Apa és az öcsém mindjárt hazaérkeznek.
Az út több mint háromnegyed óra volt, viszont már ötven perce elmúlt négy óra.
Bármelyik pillanatban itt lesznek.
Anya rontott be a szobámba. Meglepett, ugyanis a szüleim mindig szoktak kopogni, egyedül az öcsém tipeg be gyakran minden szó nélkül – bár őt megelőzi a járása. Kis trappoló, de imádom.
Anya nagyon zaklatott volt, meg sem állt az ajtóban, egyből odarohant hozzám, és a nyakamba vetette magát.
Fogalmam sem volt, mi üthetett belé. Anya sosem szokott így viselkedni.
A hátát simogattam, ő pedig csak sírt, zokogott. Nem szólt egy szót sem, csak szorosan ölelt, és keservesen sírt.
Valami történt – hasított a gondolat agyamba.
Anya sosem borult még ki így! Valami szörnyűséges kellett történjen, hogy így összezuhanjon!
Mattie!
Lefagyva, lassan fordítottam fejemet az ablak felé.
A jól ismert, kék Renaultnak még mindig se híre – se hamva.
- Mattie – suttogtam.
Anya még jobban sírni kezdett.
- Mattie. MATTIE! – kiáltottam, majd én is sírva fakadtam.
Egymásba kapaszkodtunk. Anya próbált vigasztalni engem, én anyát. A szívünk mélyén viszont mindketten tudtuk, hogy próbálkozásaink teljesen feleslegesek.
Anya sírása alábbhagyott, majd lassan felemelte a vállamról könnyáztatott arcát.
- Sarah, kislányom! Sarah… - sírta el újra magát.
A szemében végtelen szomorúság, fájdalom volt.
Képtelen voltam a szemébe nézni.
Fájt a szemébe néznem.
Viszont pontosan tudtam, hogy az én szemeim is azt tükrözik vissza, amilyen anya szeme.
Egy szót sem szóltunk. Csak sírtunk, sírtunk és sírtunk. Nem is lett volna értelme beszélni. Nem akartam, hogy beszéljen. Nem akartam, hogy kimondja a szavakat, amiket már tudtam.
Képtelen voltam elviselni az igazságot.
Az ágyamra feküdtünk, egymással szemben, szorosan egymás mellé.
Még nem voltunk képesek bemenni a kórházba.
Tudtuk jól, hogy valamelyik szerettünk távozott. Még nem akartuk tudni, melyikük.
Még nem álltunk rá készen. Talán néhány óra múlva.
Még nem.
folyt. köv.
En most itt vagyok es bogok! Miattad! Egyreszt mert itt abbahgytad, masreszt pedig meg valamelyikuk "tavozott" es az Mattie, ugye? Sarah gondolkodasabol ezt vettem ki.De annyira szomoru volt, a vege, hogy en komolyan elsirtam magam. Szegenyek Sarah, szegeny Sarah anykaja, es szegeny Mattie, pedig annyira szivesen "megismertem" volna, olyan cukinak tunt. Erdekes hogy kozben pont a New Moon alapzenejet hallgattam, amelyik annyira szomoru, es mar alapbol nagyon szomoru voltam, ez a resz meg eltorte a mecsest.
VálaszTörlésSarah gondolkodasat egyebkent imadom, szimpatikus karakter. Kivancsi vagyok a fejlemenyekre, varom a kovetkezo reszt, meg persze a Vcs.-nek a kovi fejezetet. Amugy meg hany reszesre tervezed, mert nagyon jo.
U.I: elso komi!
Szia Musafan!
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett! Az pedig, hogy még ilyen érzéseket is kiváltottam belőled, külön öröm. Ezek szerint nem csinálom rosszul :P
Infókat most nem szórok el, ha nem gond, a következő fejezet nemsokára jön. Elképzelhető, hogy még ma, de a holnap az tuti.
Örülök, hogy szimpatikusnak találod Saraht, valószínűleg a barátnőim is szimpatikusak lennének neked - ugyanis Sarah igazából egy összegyúrt mi...oké, ez elég érdekesen hangzott.
(azért megjegyezném, hogy szerencsére egyikünk apja-tesója-családtagja sem távozott el)
Azt még nem tudom, hogy hány részes lesz, de még 2-3 biztosan megírodik. Tudom, hogy rövidek, de szerintem ez így pont jó. Ellenkező esetben talán túl sok lenne a tragikus elem benne...
Na, befejezem, ha holnapra marad a friss, akkor már délelőtt is lehet számítani rá (drága osztálytársam megfertőzött, és most itthon nyomom az ágyat...)
Puszi: Dewi