Novella 1/1

 Sziasztok!

Egy rövidke kis novellát hoztam, ami valószínűleg több részes lesz....

A vcs-ről nem igazán tudok sok mindent mondani...igyekszem, igyekszem :D Addig is olvassátok szeretettel ezt a kis történetecskét. Főként a számomra legfontosabb barátnőimnek ajánlanám: Aletta (jobbulást, drága), Virág (én azért szeretlek, bár a mt-imádatod már a könyökömön jön ki...de mostanában visszavettél - pirospont :P), és Merci (ne nyírj ki, ne nyírj kiiiiii *kiskutyaszemek*). 

Ezen felül köszönöm a kritikákat, nagyon jól esnek, bár az előző fejire nem sok mindent kaptam....

Szóval, jó olvasást.

Ui.: a képen emma roberts látható, de képzeljétek azt, hogy ő nem emma roberts, hanem....majd meglátjátok :D)

Pussz:

Dewi

Sosem voltam átlagos gyerek. Akkor sem, amikor tíz éves voltam, akkor sem, amikor tizennégy, és most, tizenhét – vagyis egy nap híján tizennyolc – éves koromban sem vagyok olyan, mint a velem egykorúak.

Külsőre teljesen átlagos voltam – szőke haj, zöld szemek, alacsony termet – viszont belsőre teljesen különböztem a többiektől.

Amíg a többiek a baráti társaságukkal lógtak, én otthon voltam, amikor ők az órák közti szünetben egymással trécseltek, én egy könyvet bújtam.

Amíg ők délutánonként egy randira készültek, én a leckémet írtam és tanultam másnapra, és esténként az öcsém volt a társaságom egy helyes fiú helyett.

Mégsem bántam annyira, leszámítva pár pillanatot, amikor tényleg irigykedve néztem, ahogy egy srác a folyosón a szekrénynek dönti a barátnőjét.

Na nem mintha ezt olyan szexinek és menőnek gondoltam volna, de az azért egy kicsit furcsa, ha az embert tizennyolc év alatt még csak észre sem vették az ellenkező nemű emberi egyedek.

A pasik nyilvánvalóan nem egy unalmas könyvmolyt akarnak párjuknak, már pedig én – szégyen-nem szégyen -, de az voltam. Tipikus könyvmoly.

De a nap kilencvenkilenc százalékában nem bántam, hogy ilyen vagyok. Ez vagyok én, és ha máshogy viselkednék, azzal valamilyen szinten saját magamat tagadnám meg.

Persze egy ilyen lányt, mint én, nem igazán keresnek a baráti társaságok. Mindig is nehezen barátkozós típus voltam, ez talán visszavezethető oda, hogy az édesanyám tanárnő az általános iskolában, ahová én is jártam. Tanárgyereknek pedig nem könnyű lenni. Amikor negyedikes voltam, bebizonyosodott előttem, hogy abból, hogy az anyukám tanár, nem fogok profitálni.

Néhány tanár, akik nem szimpatizáltak az anyámmal, de sajnos tanítottak engem, kifejezetten utáltak. Persze először nem volt feltűnő. Egy-egy dolgozatra rosszabb jegyet kaptam, mondván a válaszok helytelenek voltak, én pedig hiába tudtam, hogy ez nem igaz, nem szóltam – egyrészt, mert a tanár azért mégiscsak tanár, másrészt, mert nem csak velem csinálták meg ezt.

Viszont, ahogy telt az idő, a tanárok gyűlölete – és ezzel együtt a diákoké is – egyre szembetűnőbb lett.

Büntetéseket kaptam, holott nem csináltam semmi helytelen dolgot, az átlagomat lerontották, a diákokkal megutáltattak.

A tetőpont mégis az volt, amikor hittanórán a tanárnő magával ráncigált az igazgatóhoz, mert azt mondtam, hogy „basszus”.  Az igazgató persze csak nevetett az egészen, de a drága tanárnő kitalált hazugságokkal toldotta meg bűneim listáját.

Eltiltottak a hittantól.

És hogy mi volt az ok? A hivatalos levél szerint helytelenül cselekedtem, magatartásom példátlan volt, az iskolához nem méltóan viselkedtem, trágárkodtam, a tanárnőt szidtam szóban és tettekkel.

Valójában az egyetlen bűnöm az volt, hogy az anyám lánya vagyok.

Három hónapra rá kivettek az iskolából.

A diákok kiközösítettek, nem szóltak hozzám, a tanárok pedig mind negatívan álltak hozzám. Anya és apa hosszasan beszélgettek arról, hogy vajon mi lenne nekem a legjobb. Pszichológushoz jártam, aki nyíltan kimondta: környezetváltásra van szükségem.

Így hát elköltöztünk egy messzi kisvárosba.

Nem bántam. Egy új város új lehetőségeket jelent. Itt talán szerzek barátokat. Talán egy új, boldog életem lehet.

Bizakodó voltam. Lelkesedésem egészen az első napig tartott, amikor iskolába kellett menjek.

Mint kiderült, a történetek, amiknek a főszereplője én voltam, nem maradtak a régi otthonom falai között.

A diákok utálkozva tekintettek rám, a tanárok lenézően. Nem találtam barátokat. Nem vontak be egy társaságba sem. Egyedül voltam. Teljesen egyedül.

De ezt még el tudtam viselni. Muszáj volt elviselnem.

Azokban a percekben, amikor rettenetesen magányosan éreztem magamat, negatívan szemléltem a jövőmet, mindig az öcsém képe jelent meg szemeim előtt.

Az édes kis szöszke feje, amint nevetve ugrándozik hozzám, miközben azt kiáltja jókedvűen: „Sarah, megjöttél!”

folyt. köv.