Villámcsapás II. - 6. fejezet

Ne kövezzetek meg, könyörgöm!!!!! *előveszi kiskutyaszemeit*

Tudom, tegnapra ígértem - ég is a pofám rendesen....

Ráadásul még nem is válaszoltam a kritikre, amikor végre kapok is.... *halkan, észrevétlenül elsunnyog*

Oké, asszem most inkább hagylak titeket olvasni!

Öhm.....azt meg már nem is merem mondani, hogy halvány lila gőzöm nincs afelől, mikor jön a folyti.....de jó olvasást!

Dewi, akinek ég a pofája...... 
Ui.: Hálás köszönet a segítségért Mercinek 

**6. FEJEZET**

Talán fél másodperc telhetett el, amikor az ajtó újra nyílt, és Rosalie visszatért, háta mögött egy magas, szőke férfival.

A gyönyörű szőkeség az ablakhoz sétált, a férfi pedig leült az ágyhoz húzott székre, majd egy táskát rakott az ágyra.

-          Az én nevem Dr. Carlisle Cullen! Orvos vagyok az itteni kórházban, és ha nem bánod, szeretnélek megvizsgálni!

-          Dr. Cullen?

-          Csak Carlisle! Nyugodtan tegezz!

-          Rendben van. Szóval, Carlisle, mért nem emlékszem semmire?

-          Valószínűleg beverhetted valahova a fejedet, esetleg baleseted volt… csak találgatni tudunk mind! De ne félj, nagy az esély arra, hogy idővel eszedbe fognak jutni dolgok!

-          És ez mennyi idő?

-          Ez betegek szerint változó. Van, akinél pár nap, van, akinél több hét.

-          Értem.

Az ajtó újra kinyílt, és az emberek sorra jöttek be rajta.

Először egy fekete hajú lány, aztán egy rövid, barna hajú nő, majd egy szőke és egy fekete hajú fiú.

A sort egy hosszú, barna hajú lány és egy bronzvörös fiú zárta – ők fogták egymás kezét.

A szobába érve mind megálltak, majd Carlisle felállt a székről.

-          Szeretném neked bemutatni a családunkat! – fordult hozzám – Rosalie-t már ismered, ő pedig Alice és Zoé – mutatott a fekete, majd a hosszú, barna hajú lányra – a feleségem, Esme – a rövid hajú nő elmosolyodott -, valamint a fiaink, Emmett – a nagy mackószerű srác -, Edward – a bronzvörös - és Jasper – végül a szőke.

-          Téged hogy hívnak? – kérdezte a nagydarab srác, Emmett.

-          Nem tudom – suttogtam.

-          Hogy-hogy nem tudod? – kérdezte a szőke fiú.

-          Elvesztettem az emlékezetemet. Elvileg újra fogok emlékezni, legalábbis Carlisle ezt mondta.

Emmett elgondolkodva nézett rám, majd lehuppant az ágy szélére.

Hümmögött egy sort, majd Rosalie-ra, végül újra rám meredt.

-          Tehát, ha jól értem, semmit sem tudsz. Konkrétan egy nagy semmit. Egy nagy adag fekete trutyi van az emlékeid helyén.

-          Valóban…

-          Várj! Akkor azt sem tudod, hogy félig vámpír vagy?

Felvontam a szemöldökömet. Azt hiszem, megtaláltam a család mókamesterét.

Vámpírok? Ezzel akar beetetni?! Komolyan azt hiszi, hogy be is veszem?!

-          Ez egy nagyon jó poén volt, kár hogy nem hiszek neked! – válaszoltam szarkasztikusan.

Kijelentésemre a család hirtelen nagyon érdekesnek találta a kinti tájat, esetleg a padlót.

Senki sem nézett a szemembe, én pedig kezdtem megijedni.

Lassan végigmértem őket – hófehér bőr, tökéletes kinézet, ráadásul Rosalie-nak, Carlisle-nak és Emmettnek is ugyan olyan barna a szemük.

Megráztam a fejemet, elhessegetve ezzel a gondolatokat.

Vámpírok nem léteznek. Arról már biztos tudnának az emberek.

-          Emmett nem viccelt. Valóban léteznek vámpírok, a mi családunk is az, de nem fogunk bántani! Mi vegetáriánusok vagyunk, azaz csak állati vérrel táplálkozunk.

És te is félig közülünk való vagy! Félvér vagy, egy vámpír és egy ember gyermeke. Ez teljesen biztos!

-          Maguk megbolondultak! – pattantam fel az ágyból – Vámpírok nincsenek! Nem léteznek!

-          Kérlek, várj, hadd magyarázzuk meg! – szólt utánam Rosalie, amikor már a szobán kívül voltam. Elmeháborodottak!

-          Hagyjanak! Maguknak segítségre van szükségük! Bolondok, egytől egyig!

-          Várj!

Nem érdekelt, mit akarnak!

Nem normálisak!

Vámpírnak képzelik magukat! Édes Istenem, hova keveredtem én?!

Kifutottam a házból, majd a földes út felé vettem az irányt.

Nem törődtem azzal, hogy mezítláb vagyok.

Minél messzebb ezektől a bolondoktól, annál jobb!

A következő kanyarnál azonban megtorpantam.

Előttem a család állt, mind ott voltak, és engem néztek.

Oldalra fordultam, és futni kezdtem teljes erőmből.

Döbbenten álltam meg, amikor körülnéztem.

A fák között még látszott a ház, de már elég messze volt.

Lehetetlen, hogy ennyit futottam! Hiszen csak pár másodperce kezdtem szaladni!

Megfordulva a Cullen családdal találtam szembe magamat.

Vámpírok....félvér….egy ember és egy vámpír gyermeke…

Zokogva borultam a földre. Nem lehet! Nem létezik! Nem létezhet!

Hiába ismételgettem magamban a szavakat, tudtam jól legbelül, hogy nekik van igazuk.

Más magyarázat nincs. Nem létezik.

El kell fogadnom! Muszáj elfogadnom!

Hideg karokat éreztem magam körül, majd felnézve Esme-t láttam. Átölelt, mintha a gyermeke lennék, én pedig a vállára hajtottam a fejemet, a könnyeim pedig tovább hullottak.

Vámpírok. Mind azok.

De ha ez igaz, akkor az is az, amit rólam mondtak!

Újult erővel kezdtem sírni.

Félig vagyok csak ember!

Egy mutáns! Se nem vámpír, se nem ember!

Esme a hátamat simogatta, én pedig lassan megnyugodtam.

Szipogtam párat, majd felemeltem a fejemet Esme válláról.

-          Ne haragudj! – mosolyogtam rá – Nem is ismersz, én pedig már tönkre teszem a felsődet!

-          Ugyan! Megnyugodtál egy kicsit? – simított végig a hajamon.

-          Igen. Egy kicsit. Egy nagyon kicsit- mosolyodtam el.

-          Gyere! – fogott kézen- Menjünk vissza a többiekhez!

A család a nappaliban ült – Emmett, Jasper, és Zoé tévét néztek, Carlisle az asztalnál olvasott, Rosalie telefonált, Alice és Edward pedig sakkoztak – vagyis valami olyasmit csináltak, ugyanis a bábuk még mindig úgy álltak, ahogy a játék kezdetén kell, ennek ellenére mindketten elmélyülten koncentráltak.

A szobába belépve Esme odament Rosalie-hoz, aki átadta neki a telefont, én pedig megálltam a kanapé mellett.

-          Szeretnék bocsánatot kérni amiatt, amiket mondtam! – szólaltam meg – Ne haragudjatok!

-          Ugyan, kislány, mind így reagáltunk volna! – jött oda hozzám Emmett, majd megveregette a vállamat – Na jó, én nem... – gondolkodott el.

-          Ne is hallgass Emmettre, természetesen érthető a reakciód! Senki sem ítél el téged!

-          Köszönöm, Esme – pillantottam rá.

Emmett megragadta a kezemet, majd lerántott maga mellé a kanapéra. Gondolkodva nézett rám – vicces volt ilyen arckifejezést látni ettől a mókás fickótól -, majd Edward felé nézett, aki egy pillanatra nem koncentrált a játékra, mire Alice diadalmasan verte le a királyát.

           

-          Sakk – matt, bátyó!

-          Csaló vagy, Alice! – nézett rá Edward.

-          Ez nem igaz! – biggyesztette le száját ő – Kegyetlen vagy, Edward!

A szeme, mint egy kiskutyáé meredt bátyjára egy pillanatra, majd felszaladt az emeletre, és hangosan bevágta az ajtót.

Pár pillanattal később hallottuk, ahogy az ágyra vetődik, és szipogni kezd.

A család nőtagjai egytől egyig ellenségesen méregették a „bűnöst”. Edward végül feladta, és egy nagy sóhajtással indult húga után.

Alice-t igen könnyű lehet kiengesztelni – állapítottam meg magamban, mikor pár perc múlva újra vidáman ugrálva jött le a nappaliba.

-          Olyan boldog vagyok! – szökdécselt Jasperhez, majd megcsókolta.

-          Érzem, szerelmem! – az arca a szenvedő képből vidámba váltott át.

-          Rose, ugye te is jössz majd vásárolni? Egy egész hétvége, és mindent Edward áll! Hát nem csodás? – lelkendezett.

-          Úgyis kell vennünk valami ruhát neki – intett felém a fejével -. Na meg az sem hátrány, hogy új cipőkollekció jön ki szombaton!

Csendben figyeltem őket. Szemmel láthatóan nagyon szerették egymást, annak ellenére, hogy nem voltak vérszerinti testvérek.

Különös volt ezt a szoros kapcsolatot figyelni. Különös, de elbűvölő.

Gondolataimból Emmett hangja szakított ki.

-          Szóval, legújabb félvér ismerősünk, ha jól értem, gőzöd sincs afelől, hogy mi a neved. Igazam van, vagy igazam van?

-          Igazad van…

-          Hmm – újra a gondolkodó-fej… - Megvan! Hildegarg!

-          Hildegard? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Mért, teljesen passzol! Rád nézek, és Hildegard!

-          Emmett, te egy idióta vagy… - veregette vállon bátyját Edward.

-          Oh, Edy fiú, vigyázz, mert a végén el kell kísérned egy bevásárló-körútra! Tuti szoknyákat láttam az egyik kirakatban – utánozta a lányokat, mire egy-egy tasli lett a „jutalma”.

-          Esetleg Elsa? – vetette fel az ötletet Alice.

-          Ne, arról mindig az a műsor jut eszembe! – kifogásolta Rose.

-          Melissa? Szerintem olyan melissás – mondta Jasper.

-          Melly….nem is rossz – válaszolt Rosalie.

-          Egy zseni vagy, szerelmem – huppant Alice Jasper ölébe, majd adott a szájára egy puszit.

-          Szerintem is jó a Melly – mondta Edward, Zoé pedig bólogatott.

-          Mi is a Melly mellett szavazunk! – mosolygott Esme, miközben átölelte férjét.

-          A Hildegard akkor is jobban illik rá – duzzogott Emmett.

-          Melly… - mondtam ki hangosan. Furcsán hangzott, de nem kellemetlenül. A család várakozóan nézett rám – Tetszik!

Mindenki megkönnyebbülten elmosolyodott, aztán egyszer csak Edward az ajtó felé kapta a tekintetét.

***

Seth

Irigykedve néztem oldalra, miközben szélsebesen futottam az erdő fáinak takarásában. Mellettem legjobb barátom, Jacob futott farkas alakban, hátán Nessie-vel, aki arcán mosollyal hajolt közel Jake-hez. Ezen nem csodálkoztam – nagy volt a menetszél, a haja pedig már így is szanaszét állt. Van egy olyan érzésem, hogy Rose szívrohamot fog kapni, amint meglátja – akár vámpír, akár nem.

Szerettem őket nagyon. Őszintén boldog voltam, amikor Jake és Nessie bevésődtek. Náluk szebb párral még nem találkoztam.

Egyértelmű volt akkor, hogy az örök életet választom, hisz így együtt lehetek a falkával, Cullenékkel. Szerettem őket, azt leszámítva, hogy az illatuk egy kicsit kellemetlen volt – hogy a mondás is tartja, megszoksz vagy megszöksz.

Én megszoktam.

Mostanában viszont egyre többször elmélkedem azon, hogy jól választottam-e akkor. Tényleg az örök élet a nekem való?

Nem voltam benne biztos, sajnos.

Gondolataimat másra tereltem, mikor Jake furcsa pillantásával találtam szembe magamat felé nézve.

Nagyszerű, újabb kiselőadás várható….

A házhoz érve lassítottam, majd kicsit szippantottam a levegőből. Éreztem a vámpírokat, Jake-et, Nessie-t, és még valakit.

Nem tudtam mihez hasonlítani az illatát. Talán a rózsához hasonlított a legjobban, de tudtam, hogy ez nem teljesen helytálló.

Teljesen egyedi illata volt az illetőnek.

Mámorító, elbűvölő, fenséges.

Nem foglalkoztam semmivel – hogy át kéne változzak, mert Rosalie dühös, ha összeszőrözzük a házat, hogy esetleg megijed a bent tartózkodó lány - , csak mentem a csábító, hívogató illat után.

És akkor megláttam.

A szemébe nézve eddig soha nem tapasztalt erőt éreztem. *Egy Alfa parancsára emlékeztetett, mintha összezúzna, ha nem engedelmeskednék. Ezúttal engedelmeskedni akartam.

A szeme gyönyörű kék volt. Halvány, már-már fehér. Abszolút egyedi, akárcsak az illata – a lénye.

Elöntött a hőség, erősebben, mint addig, de ez újfajta melegség volt. Nem perszelő. Izzó. Minden összeomlott bennem, ahogy a lány szemébe meredtem. Mintha az összes kötelet, ami eddig az életemhez kötött, hirtelen mozdulattal elvágták volna, mint egy csokor lufi madzagjait.

Minden, ami azzá tett, aki voltam - kételkedésem az örök élet helyességében, szeretetem, melyet a családom iránt éreztem, az otthonom, a nevem, önmagam -, abban a másodpercben mind elszakadt tőlem, és elszállt.

Én nem szálltam el. Egy új kötél ott tartott. Nem is egy, hanem egymillió. Nem is kötelek, hanem acélkábelek. Egymillió acélkábel kötött egyetlen dologhoz, az univerzum kellős közepéhez. Most már láttam, ahogy a világmindenség e körül a pont körül forog. Azelőtt sosem láttam az univerzum szimmetriáját, ami most nyilvánvalóvá vált. Már nem a gravitáció kötött ahhoz a helyhez, ahol álltam.

Az apró, szőke lány, aki érdeklődve, félrefordított fejjel figyelt – én pedig nem győztem kivárni az időt, hogy végre megismerhessem.

• részlet a Breaking Dawnból