Villámcsapás II. - 5. fejezet

Hali mindenki!

Meghoztam, igaz, pici késéssel, elnézést érte!

Remélhetőleg most már mindenkinek világossá válik minden:D

Várom a kritikákat!

Puszi:

Dewi 
Ui.: B.Ú.É.K.! 

**5. FEJEZET**

Rosalie

A fürdőszobám tükre előtt álltam, és meredten bámultam a tükörképemet.

A hajam össze-vissza állt - hála Emmettnek - , a szemem pedig feketén pompázott.

Nagyot sóhajtva gondoltam vissza az elmúlt három órára.

Emmett állóképessége mindig is kitűnő volt, és minden vele töltött percet élvezek – nem csak azokat a perceket, bár az sem elhanyagolható…

A kezembe vettem a hajkefémet, és elkezdtem fésülni a hajamat.

Szép vagyok – ezt mindig is tudtam -, akármit is húzok magamra, akármilyen a hajam, de azért mindig különösképpen ügyeltem a külső megjelenésemre.

A hajam után következett a megfelelő smink.

A kezembe vettem egy világosbarna színű szemhéjfestéket, és óvatosan, ügyelve arra, nehogy egy kis hibát vétsek, kifestettem a szemeimet.

Még kihúztam fekete szemceruzával őket, majd az Emmettel közös szobámba mentem.

A széttúrt ágyat szerelmem már rendbe tette – igaz, kompromisszum árán -, és egy szenvedélyes csókkal köszöntött.

Megfogta a kezemet, majd az erdő felé indultunk.

Jól tudtam, hogy még bírnám pár hétig vér nélkül, akárcsak Emmett, de egy házban élünk egy félvérrel, akinek működő vérkeringése van, és nem akartam megtámadni – abba belehalnék, hiszen imádom Nessie-t.

Ráadásul most csak én és Emmett vigyázunk rá, ugyanis Zoé és Edward második nászúton vannak, Alice elutazott Jazzel egyiptomi barátainkhoz, Esme és Carlisle pedig orvosi konferencián tartózkodnak Angliában.

A kisasszony jelenleg Jacob Blacknél van, és elvileg holnap jön haza – van egy teljes napunk vadászni.

Messzire futottunk szerelmemmel – nem pont növényevőkre éheztünk…

Negyed óra múlva már meg is érkeztünk kedvenc helyünkre.

Emmett egyből keresett magának egy jó nagy macit, míg én beértem egy kisebbel is.

Egy darabig néztem, ahogy imádott férjem az ebédjével játszik, majd ezt megunva kicsit távolabb futottam tőle, ahonnan újabb finomságok illatát éreztem.

Éhesen haraptam a medve nyakába, amit elkaptam.

Egy darabig még küzdött, aztán feladta, én pedig élvezettel szívtam ki az őt éltető vörös folyadékot.

Még két szarvast kaptam el, amikor úgy éreztem, már teljesen jól laktam.

Lenéztem magamra, és döbbenten állapítottam meg, hogy a felsőmnek bizony vége.

A maci teljesen szétszedte, és az amúgy is keveset takaró fölső már nem felelt meg eredeti céljának.

A következő pillanatban egy fának döntve találtam magamat Emmettnek köszönhetően.

Éhesen csókolta a számat, és keze sem tétlenkedett.

Az agyamba befurakodott egy kósza gondolat, miszerint ezt nem itt kéne elintézni, de egyből meggondoltam magam, mikor megéreztem szerelmem kezét a farmerom gombjánál…

***

Másfél óra múlva megállapítottam magamban – három fergeteges együttlét után -, hogy a férjem még mindig olyan jó szerető, mint kapcsolatunk elején volt.

Sőt, még jobb is, ha ez lehetséges Emmett esetében…

Körülnézve megállapítottam, hogy szenvedélyünket néhány fa bánta.... de határozottan megérte!

A farmerom egész jó állapotban volt, csak a gomb szakadt le róla, de ettől még használható volt – a felsőmről és a fehérneműimről viszont nem volt elmondható ugyan ez.

Miután drága férjem volt annyira lovagias, hogy odaadta nekem a pólóját, kézen fogott, és elindultunk hazafelé.

Nem futhattunk többet négy percnél, amikor furcsa illatot éreztem. Egyből lefékeztem, és mélyen belélegeztem még egyszer a levegőt – állatok, a természet illatai, és újból az a furcsaság!

-          Te is érzed ezt, Emmett? – kérdeztem tőle.

-          Igen… halványan, de érzem!

-          Nessie illatához hasonlít! – ugrott be hirtelen.

-          Tényleg! Menjünk, nézzük meg, hátha segítségre szorul!

Pár perc múlva egy raktárépület mellett kötöttünk ki. A lebetonozott udvaron hamu jelezte, hogy néhány fajtársunk megsemmisült.

Halk szívverést hallottam a közelből, így tovább mentem, az épület felé. Megkerülve az építményt megláttam a lányt, akit éreztem.

Eszméletlenül feküdt a földön, szőke haja piszkosan terült szét, a ruhája cafatokban volt.

Óvatosan közelebb léptem hozzá, és megfogtam a kezét, majd kitapintottam a pulzusát, biztos, ami biztos alapon.

Tényleg vert a szíve.

Emmett mellém lépett, és vizsgálgatni kezdte a lányt.

Kicsit megráztam, hátha felébred, de továbbra is eszméletlenül feküdt.

-          Félvér, akárcsak Nessie – nézett rám Emmett.

-          Vigyük haza!

-          Rose-baby, nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet-e!

-          Carlisle nemsokára hazaér, meg tudja vizsgálni! Komoly baja is lehet, Emmett!

-          Rendben, de te akartad!

A kezébe vette a lányt, és jelenlegi lakhelyünk, Veneta felé vettük az irányt.

***

Egy óra múlva sem ébredt fel a lány.

Csak feküdt a vendégszoba ágyán, és nem csinált semmit. Ha nem hallottam volna a szívének dobogását, halottnak véltem volna.

Carlisle és Esme negyed órája értek haza, jóval előbb, mint hittük. Két nap múlva kellett volna visszajönniük, de rossz idő miatt elhalasztották a programot.

Fogadott apám egyből megvizsgálta a lányt, de semmi rendkívülit nem talált, a félvérségét leszámítva.

Így hát vártunk, vártunk és vártunk.

De nem történt semmi.

Csak aludt tovább, nem ébredt fel, nem reagált.

***

A nappaliban ültem, mellettem az itt lévő családtagjaim, amikor kivágódott az ajtó, és örökmozgó húgom jelent meg, maga után húzva Zoét, majd leültek mellém a kanapéra.

Az ajtón ekkor jelent meg két morcos férfi családtagom.

Edward és Jasper is szatyrokat és bőröndöket cipelt, majd ledobták a földre azokat, amint beértek, és egy-egy fotelbe vetették magukat, a lehető legtávolabb feleségeiktől.

Igazán nem értem őket! Egy nőnek mindig szüksége van új ruhákra! Ki akar divatjamúlt lenni? Hát én biztos nem, és ahogy a húgaimat ismerem, ők sem!

A divat mindig változik, azért, hogy követhessük!

Bezzeg akkor nem panaszkodnak, amikor egy nyilvános megjelenésen mindenki minket bámul, és nem kell szégyenkezniük, mert esetleg divatjamúlt a ruhánk!

Akkor bezzeg büszkén kihúzzák magukat mellettünk!

Férfiak… ki érti őket?

Miután az ebédlőasztalhoz ültünk, Carlisle felemelkedett.

-          Fontos dologról szeretnék beszélni Veletek! – nézett végig a családon – Rosalie és Emmett ma hazahoztak egy lányt. Egy félvért, akárcsak Nessie. Viszont a lány még nem tért magához. Támogatjátok az ötletet, miszerint fogadjuk be, és ápoljuk, amíg újra egészséges nem lesz?

-          Én támogatom! – szólt Alice.

-          Szintén – mondta Emmett.

-          Maradjon – értett egyet Jasper is.

-          Egyértelműen a maradása mellett szavazok – mondtam.

-          Nincs más választása! Máshová nem mehet, hiszen félvért! – egyezett bele Edward is a lány marasztalásába.

-          Én nemet mondok – szólalt meg Zoé -. Veszélyes lehet Nessie-re!

-          Zoéval értek egyet! – mondta Esme.

-          A többség szavazata szerint akkor marad, ha ő is így akarja!

***

Sophie

Rettenetesen fájt a fejem. Az égető érzés nem akart megszűnni, én pedig szenvedtem és szenvedtem.

Ráadásul a szemembe világított a fény is.

Rettenetesen irritáló volt!

Hangokat hallottam, majd kinyílt az ajtó. A személy, aki bejött, idesétált hozzám, és a kezét rátette a homlokomra.

Meglepődtem, hogy ilyen hideg a keze, de egy szóval sem panaszkodtam.

Az égető érzés lassan elmúlt, mire felsóhajtottam.

Megpróbáltam kinyitni a szememet, ám a Nap sugarai zavarták azt, így újból lecsuktam.

A mellettem ülő behúzta a függönyöket, mire újra megpróbálkoztam, ezúttal sikeresen.

Egy közepes méretű szoba egyetlen nagy franciaágyán feküdtem, mellettem pedig egy álomszép nő ült!

Életemben nem láttam hozzá hasonlót – próbáltam felidézni magamban hasonló embereket, de nem jutott eszembe semmi… egyáltalán semmi!

Megijedtem.

Rettegve ültem fel az ágyban, és néztem körül a szobában.

Semmi sem ismerős! Sem a bútorok, sem a lány!

Hol vagyok?

-          Örülök, hogy végre felébredtél! Az én nevem Rosalie Cullen, téged hogy hívnak?

-          Nem tudom – suttogtam -. Ki vagyok? Hol vagyok? Mi ez az egész?!

-          Hogy érted azt, hogy ki vagy? – ijedt meg ő is – Biztos tudod! Mi a neved? Hogy szólítottak?

-          Nem tudom… nem emlékszem! – fordultam felé rémülten.

Az ágyra hanyatlottam, Rosalie pedig kiviharzott a szobából.

Kényszerítettem magamat, hogy emlékezzek. Biztos eszembe fog jutni valami!

Eszembe kell jutnia mindennek!

Muszáj eszembe jusson!