Sziasztok, kedveskéim :D
Meghoztam a negyedik fejezetet, jó olvasást!
Képek a fejezet alján.
Ui.: még mindig nem harapok, ha kapok komit :D
** 4. FEJEZET **
Bő két óra múlva már Angliában, azon belül Bristolban voltam. Úti célom Tetbury volt, ahol a Herd Lane nevű utca legvégében állt a Cullen ház. Aro szerint eltéveszthetetlen.
Mivel másfél-két óra az út Bristolból Tetbury-be, ezért autót kellett bérelnem, tekintve, hogy a nagyváros környékén nem igazán volt erdő, ahol futhattam volna.
Szerencsére a repülőtér mellett hamar találtam egy autókölcsönzőt. Egy ezüstszínű Peugeot 508 mellett döntöttem, mivel kényelmes, és elfér benne minden cuccom.
Az A433-on kellett menjek, legalábbis Dr. Cullen ezt mondta, mikor a gép felszállása előtt felhívtam. Végig a Church Streeten, majd balra a Gumstool Hillnél, majd végül jobbra a Herd Lane-nél. Végig az utcán, aztán közvetlenül az erdő mellett jobbra.
Tekintve, hogy egy emberekkel teli repülőgépen utaztam két órát, eléggé megéheztem. Szenvedő képpel állítottam le az autót Bristol közelében. Mivel állítólag emberi vér helyett át akarok szokni az állatokra, a finom emberek mostantól tabuk számomra.
Kiszálltam a kocsiból, és körülnéztem. Nem volt valami sok lehetőség, kevés erdő volt, még kevesebb állattal.
***
Jó fél óra múlva végre elértem Tetbury határait. Jóllakott, de rendkívül izgatott voltam. Négy szarvasnak köszönhetem, hogy immár nem voltam éhes. Kíméletes és gyors voltam, hogy ne érezzenek fájdalmat.
Tetbury nyugodt és csendes kisváros volt. Tipikus angol lakhely. Követtem Dr. Cullen utasításait, de ahogy lekanyarodtam a Herd Lane-re, enyhén meglepődtem. Az utca gyakorlatilag kivezet a városkából, és mindkét oldalán csak szántóföldek vannak, ezek között elvétve akad egy-két lepukkant, nem használt műhely. Az út viszonylag normális volt, köszönhetően annak, hogy senki nem használta – ezek szerint a Cullen családot kivéve.
Az rendben van, hogy vámpírok, és nem akarnak a figyelem központjába kerülni – ezt még meg is tudom érteni-, na de azért ennyire eltávolodni sem kell a világtól!
Közvetlenül az erdő mellett jobbra- idéztem fel az utolsó utasítást. Hát, közvetlenül az erdő előtt egy gyár volt, bár nyilvánvalóan már rég nem használták. Talán ide rejtik Cullenék az elejtett állatok tetemeit- jutott eszembe a morbid gondolat, amit rögtön el is hessegettem elmémből.
A gyár mögött mégis volt egy kicsi utacska, ami az erdő sűrűjébe vezetett. Úgy 20 másodperc múlva aztán ritkulni kezdett az erdő, és akkor megláttam a házat és az előtte álló három embert.
A nőnek karamellszínű haja volt, és egy piros nyári ruhát viselt, kardigánnal és harisnyával. Arcán kedves, kíváncsi mosoly volt, miközben a mellette álló férfiba karolt, aki nyilván Carlisle volt – felismertem Aro egy képéről. A nő - Esme – másik oldalán egy négy-öt éves kislány állt. Egyik kezével Esmébe kapaszkodott, másik karján pedig egy kisállatot tartott.
Leállítottam az autót, majd kiszálltam, és odamentem hozzájuk.
- Hello- köszöntem halkan- Zoé Harrison vagyok!
- Üdvözöllek nálunk! A nevem Dr. Carlisle Cullen, én vagyok a család feje.
- Örülök, hogy találkoztunk- mosolyogtam rá kézrázás közben.
- Esme vagyok, Carlisle felesége- vette át a kezemet Carlisle-tól- . Ő pedig itt Renesmée, az unokánk.
- Szia- guggoltam le a kislányhoz.
- Szia! Miért piros a szemed?
- Renesmée! Nem illik ilyet kérdezni- szólt rá Esme.
- Semmi baj. Azért piros a szemem, mert eddig egyedül voltam, és nem sikerült javítani az önkontrollomat.
- Embereket ettél?
- Igen- sütöttem le a szememet. Hihetetlen, hogy ez a kislány el tudja érni, hogy egy Volturi tag rosszul érezze magát az elfogyasztott emberek miatt!
- És most majd állatokat fogsz?- kérdezősködött tovább.
- Igen, szeretnék átszokni az állatokra.
- De ugye Rolly-t nem fogod megenni? Emmett bácsi mindig azt mondja, ha rosszul viselkedem, megeszi őt- szorította a kicsi állatot magához.
- Biztos vagyok benne, hogy csak viccelődött veled. És én sem fogom megenni, megígérem!
- Akkor jó!
A beszélgetést a telefon csöngése akadályozta meg. Carlisle bement, hogy felvegye, közben Esme és Renesmée az autóm felé indultak.
Carlisle odabent hamar elintézte a hívást, és kifelé jövet elnézésünket kérte, de sürgős eset miatt el kellett mennie.
Esmétől megtudtam, hogy Carlisle a közeli nagyvárosban, Swindonban dolgozik orvosként, valamint elmondta, hogy a fogadott gyerekeik is ott tanulnak, mint másodikos gimnazisták. Renesmée nem jár iskolába, tudtam meg, mert túlságosan gyorsan nő ahhoz, hogy emberekkel együtt tanuljon, így a kislányt itthon tanítja ő, esetleg a többiek napos idő esetén.
Eközben Renesmée felkapta a táskámat, és el is tűnt vele a házban.
Esmével mindketten megragadtunk még egy-egy táskát, és a házba indultunk.
A bejárati ajtó a modern előszobába nyílt. Esme elkezdte mutogatni, mi hol van.
- Itt van a nappalink, az ott pedig a fürdőszobába vezet- mutatott először jobbra, majd mögém- itt van a konyha és az ebédlő, bár ezt igazán csak Nessie miatt használjuk- felment az első lépcsőn, és benyitott az ajtón, majd feljebb ment- ez pedig a te szobád lesz!
A szoba legfőbb színe a zöld, a fekete, a vajszín és a barna voltak. Középen egy hatalmas ágy állt, ellette pedig szekrénysor. Tetszett a szoba, jó helyen volt, és kényelmesnek tűnt.
Esme lerakta a csomagomat az egyik fotelbe, majd felvette a másik fotelban heverő pórázt.
- Nessie gyakran hagyja szanaszét a dolgait, hiába kérjük az ellenkezőjére- mosolyodott el.
- Ugyan, semmi baj.
- Gyere, megmutatom a ház többi részét is.
Fölmentünk az emeletre, majd, mikor mellé értem, jobbra mutatott.
- Az ott Emmett és Rosalie szobája, ez a mienk, az pedig Alicé és Jasperé- mutatott az ellenkező irányba.
A harmadik emeleten szinten három hálószoba volt – Renesmée szobája, az édesapjáé és egy vendégszoba -, a kislány és Edward fürdőszobája, és Carlisle dolgozószobája.
- Amikor ideköltöztünk, átépítettük a házat- szólalt meg Esme. – Carlisle dolgozószobája eredetileg a földszinten volt, de mindig elterelte a figyelmét, ahogy a gyerekek játszanak. Ez a szint a leghalkabb, legnyugodtabb a házban.
Furcsa volt, hogy úgy emlegette őket, hogy gyerekek. Hiszen én is az ő koruk közelében voltam, engem pedig már nagyon rég óta nem neveztek gyereknek.
***
A konyhában ültünk, amikor a többiek megjöttek. Esme a kislánynak csinált uzsonnát, én pedig Renesmée-vel társasoztam. Éppen lépni készültem, amikor egy fekete hajú lány száguldott be a konyhába, majd a nyakamba vetette magát.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Végre valaki hajlandó lesz velem vásárolni! Itthon maradtam volna, hogy találkozhassunk hamarabb, de Rosék elvittek. Ja, egyébként én Alice vagyok, ők pedig Jasper, Rose, Edward és Emmett- mutatott végig az idő közben itt termett családon.
Ahogy végignéztem rajtuk, újból meg kellett állapítanom, hogy a vámpírok mind egytől-egyig gyönyörűek. Sőt, még a félvámpírok is, hiszen Renesmée is tündéri gyerek volt.
Alice fekete, rövid hajú lány volt, és egy tündérre emlékeztetett, ahogy a ruhájában ugrándozott.
Ahogy Rosalie-ra pillantottam, megállapítottam magamban, hogy ő a legszebb vámpír a világon. Még Heidi szépségén is túltett, ahogy ott ált a lépcsőn az egyszerű, mintás ruhájában, leengedett, mézszínű hajával, korlátra tett kézzel.
A mellette álló hatalmas medve, aki csakis Emmett lehetett, igazán szerencsés vámpír.
Renesmée eközben a bronzhajú vámpírhoz futott. Aro mesélt már róla – hogy beleszeretett egy emberbe, aki aztán vámpírrá válása után elhagyta őket-, de arra nem számítottam, hogy ennyire vidám. Egy összetört szívű, maga alatt lévő férfira számítottam.
- Boldog vagyok, mert Bella is boldog, ráadásul Nessie igazi kincs, aki nem érdemelne meg egy összezuhant apát- válaszolt halkan, nekem pedig eszembe jutott a képessége.
- Értem.
- Mi viszont határozottan nem értjük- szúrta közbe a medve.
- Mindegy- szólaltam meg.
- A-a, ez nem ér. Mért hagyjátok ki mindig mindenből a kicsit- duzzogta, én pedig felvontam a szemöldökömet. Kicsi? Emmett minden volt, csak kicsi nem. Bár, ki tudja- tévedt szemem egy bizonyos pontra, mire Edward felnevetett.
Szerencsére volt benne annyi lovagiasság, hogy nem küldött a halálba, ugyanis abban biztos voltam, hogy Emmett nem tűrné el, hogy kérdőbe vonom férfiasságát, aminek valószínűleg egy jó kis harc lett volna a vége. Bár erős voltam, azért tisztában voltam azzal, meddig mehetek el. Emmett és én határozottan nem voltunk egy súlycsoportban, az izmok mennyiségét tekintve, és kizárt, hogy le tudnám győzni külső segítség nélkül. Akkor pedig a többi Cullen is beavatkozna, ami megint ahhoz vezetne, hogy én meghalok, így vagy úgy.
***
A délután nagy részét azzal töltöttük, hogy elmondták a két legfőbb szabályt, amikről nem tudták, hogy tudom.
Kérdésemre, miszerint ők öltek-e már embert, csupán Alice válaszolt nemmel, legnagyobb meglepetésemre.
Azok alapján, amiket Aro mesélt nekem róluk, fel sem merült bennem, hogy bizony ők is csak vámpírok. Egyértelműnek vettem, hogy ők még nem öltek embert, erre tessék. Kiderül, hogy bizony a Cullen család sem annyira tökéletes, mint hittem.
Legjobban mégis akkor döbbentem meg, amikor kiderült, hogy Carlisle sem kóstolt még soha emberi vért azon kivételes alkalmakon kívül, amikor átváltoztatta társait.
Hiszen ő teljesen egyedül volt, el sem tudtam képzelni, hogy nem ingott meg az önuralma. Hihetetlen.
Mikor Renesmée-re pillantottam, csodálkozva vettem észre, hogy egyre többet ásít, és csak bambul maga elé.
Szemlátomást Edward is észrevette, mert felküldte Nessie-t a szobájába aludni.
- De én nem akarok aludni! Nem vagyok álmos!
Még talán el is hittem volna neki, hogy igazat beszél, de egy hatalmas ásítás elárulta.
- Zoé, mesélsz nekem? Kérlek!
- Hát…
- Légyszi’!
- Jó, de akkor tényleg alszol!
Renesmée egyből felpattant és felrohant a szobájába. Lassan felálltam én is, majd követtem az emelet felé Edwardot és a kislányt.
***
Úgy egy óra múlva már az erdőben futottam a többiek mellett. Vadásztunk, és a többiek körbevezettek a városkában.
Carlisle-tól megtudtam, hogy ahol vámpírok vannak, nagy az esély arra, hogy alakváltók is megjelenjenek, feltéve, ha a közelben olyan emberek laknak, akik vérében valamennyi indián vér is csörgedezik.
Tetbury mellett volt egy aprócska falu, ahol ilyen emberek éltek. Állítólag Cullenék megjelenése előtt ők is a városban laktak, de aztán, amikor először, az 1800-as évek közepén megjelentek itt a vámpírok, kiköltöztek a városból. A Tetbury Upton nevet viselő kis falucska mindössze két utcából állt, iskolája nem volt, a gyerekek és tinédzserek általában a Tetbury-ben lévő iskolákba jártak.
Egy szerződést kötöttek Cullenékkel, miszerint tilos emberekre vadászniuk, megharapniuk bárkit Tetbury Upton-ben, és nem tehetik be a lábukat a faluba.
Emmett meglátása szerint az itteni emberek sokkal engedékenyebbek voltak, mint Forksban, vagy csupán nem használták kellően az eszüket, mikor megkötötték a szerződést.
Miután mindent elmagyaráztak, újra a Cullen ház felé vettük az irányt, ahol még vártak rám a kicsomagolni való bőröndjeim.
