Villámcsapás- 1. fejezet

Itt is van az első fejezet!

**1. FEJEZET**

Közel egy teljes éve élek ebben az új formámban.

Már megszámolni sem tudom, ez alatt az idő alatt hány embertől vettem el az életét. Persze bármennyire is gyötör a lelkifurdalás, nem tehetek ez ellen semmit.

Vámpír vagyok, az emberek pedig a táplálékaim- ismételgetem magamban megállás nélkül. Próbáltam hitegetni magam, hogy amit teszek, az jogos cselekedet, de igazából egyre csak süllyedtem az önutálat mocsarában. Valahányszor egy kisgyerek került az utamba, mindig a húgom arca derengett fel előttem. Polly kicsi angyalarca, örökké mosolygó szemei, amint mozdulatlanul, sápadtan és utálattal a szemében mered rám a karjaim közül. Halottan. Életétől megfosztva, hála egy ilyen lelketlen szörnyetegnek, mint én.

Tisztában voltam vele, hogy az általam megölt gyermekeknek jövőjük volt. Leendő karrierjük, családjuk, boldog életük. Még sem tudtam semmit sem tenni. Vérszomjas vadász voltam, és egyedül az ő vérük tudta csökkenteni valamelyest azt az irtózatos éhséget, ami bennem lakott.

Legszívesebben elvonultam volna a világ elől, de nem tudtam megtenni. Már sokszor elkezdtem, számolni sem tudom, hányszor. Elindultam, hogy eltűnhessek, hogy békességben hagyhassam az embereket. De sosem sikerült. Nem tudom, hogy amiatt, mert túl kicsi az akaraterőm, vagy a fajtámnak köszönhetően.

Sokszor próbálkoztam, de mindig az utamba akadt valaki. Akaratlanul is nekiugrottam, majd mikor a vörös köd felszállt az agyamról, az egész elölről kezdődött…

Már csak egy dolog segíthet, ezt tudtam jól. Bevallom, rettegtem ettől a lépéstől, de hajlandó voltam ezt az áldozatot meghozni az emberekért.

Már csak egy lehetőségem van: ha megpróbálom megölni, esetleg megöletni magam.

Így, miután elhatároztam magam, elindultam egy nemrég látott, düledező falú pajta felé.

Az emberi életemben a tűz megszállottja voltam. Lenyűgözött szépsége, csábító, hívogató ereje, és mindent elpusztító hatalma. A hangsúly a „mindent elpusztítón” volt. A tűz bizonyára nem kegyelmez egy magamfajta lénynek sem.

Így, 1910-ben a gyufa már igen elterjedt találmány volt, nem volt hát meglepő, hogy volt nálam. Szerencsére az eső sem esett, tehát még használható volt. Lassan sétáltam a már látszó pajta felé. Bemegyek, meggyújtom a gyufát, remélhetőleg találok bent valami kötelet, azzal odakötözöm magam egy masszív faoszlophoz, és szépen, viszonylag nyugalomban elhalálozom. Tökéletes terv.

Tökéletes terv, rettenetes véggel. Ugyanis nem csak én voltam a pajtában.

Nyilvánvalóan nagyon elgondolkodhattam, ugyanis nem vettem észre a bent tartózkodó felnőtteket és kisgyerekeket.

Valamilyen szekta lehetett, legalább is a fekete ruhákból és a középen kántáló nénikéből ítélve erre következtettem.

Egy pillanatra megtorpantam, így volt idejük körém állni. Bár ne tették volna! A vörös köd egyből ellepte agyamat, és rávetettem magam a hozzám legközelebb állóra. Egy kislány volt, nagy, barna szemekkel. Erről eszembe jutott Polly, és azonnal eltéptem magam a sikoltozó kislány nyakától. De a vérének íze megbolondított. Hatalmat éreztem és elégedettséget, hogy most itt én diktálom a szabályokat. Éhes voltam, és ők meg tudták adni nekem az enyhülést. A kislányt azonban képtelen voltam megölni.

Egy magas, szőke férfi felé fordultam, és belemartam nyakának édes artériájába. Szemem előtt azonban ismeretlen és ismerős, síró, zokogó, szenvedő emberek képe jelent meg. Nem öltem meg a férfit, mert képtelen voltam rá. Fájt a fejem a képektől. Egy másik ember felé fordultam. Nő volt, nagy, kék szemekkel.

Újra megrohantak a képek, amikor belé haraptam.

Elrántottam magam a nőtől, és a mellette álló kisfiú vérét kóstoltam meg. A fejemben ismét Polly képe jelent meg, majd lassan átváltozott egy kisfiú fájdalmas arcára. Elszakítottam magam, mielőtt megöltem volna. A középen álló, sikoltozó néni felé indultam. A vére rendkívül édes, étvágygerjesztő volt. Hamar elé értem, a futással semmit sem ért.

Aznap este ő volt az egyetlen, akit megöltem.

***

Három nap telt el az óta az este óta. Három óra telhetett el, míg eszemet vesztve mészároltam a pajtában tartózkodókat. Mikor magamhoz tértem, csak fájdalmasan rángatózó, sikítozó embereket találtam magam körül. Az áldozataimat.

Megijedtem, hisz szemmel láthatóan épp több tucat ember átváltozását intéztem el. Elfutottam, amilyen messze csak lehet, távol a pajtától.

Három napig bolyongtam a kis városka közelében. Az első két nap még próbálkoztam az eltűnéssel, de a lelkiismeretem mindig a düledező falú, átváltozó emberekkel teli építmény felé terelt.

Három napig bírtam, majd lelkiismeretem akarata előtt meghajolva indultam a régi istálló felé.

Mikor bementem, tekintetem egyből az ajtó mellett fekvő kislányra szegeződött. Ő volt az a gyerek, akit először haraptam meg. A nagy, barna szemű, Polly-ra emlékeztető kislány.

Már nagyon kevés ideje volt vissza. Hallottam, ahogy a méreg lassan bekebelezi a szívét is. Külsőre már teljesen átváltozott. Hosszú, világosszőke haja kapott egy kis ezüstös csillogást, amúgy is fehér bőre még sápadtabb lett. Egy angyalbőrbe bújt démon. Ez lesz belőle, nekem köszönhetően.

Talán fél óra telhetett el, amikor a kislány szíve megállt, és ébredezni kezdett. Szemeit kinyitotta, majd vörös tekintetét rám szegezte. Miután pár másodpercig engem figyelt, támadóállást vett fel, és rám morgott. Kezeimet magam elé emelve jeleztem neki, hogy nem akarom bántani.

Miközben mi egymást méregettük, a többi újszülött vámpír is kezdett magához térni. Mindenki morgott mindenkire, és egymásnak is ugrottak.

A kislány kihasználta figyelmetlenségemet, és rám vetette magát. Harapott és karmolt, ahol csak ért, miközben csontjaimat próbálta összezúzni.

Azzal viszont nem számolt, hogy még én is erősebb vagyok az átlagosnál, igaz, annyira már nem, mint ő.

A pajta falának hajítottam, ő pedig keresztülrepült rajta. Közben hátulról egy vörös hajú nő ugrott nekem. Gyorsan megfordultam, és a karjánál fogva elhajítottam, neki egy amúgy is végét járó oszlopnak, ami megadta magát a belé csapódó súlynak. Közben a kislány is visszatért, a hajamnál fogva próbálta fejemet venni. A vörös hajú nő se-perc alatt talpra ugrott, és a lányt a lábánál fogva keresztül hajította az istállón, majd engem próbált eltenni láb alól.

Mialatt mi egymással voltunk elfoglalva, egy férfi és egy másik gyerek végeztek ellenségükkel, és felém vetették magukat. A kislány közben visszatért, így négyen álltak körbe. Bajban vagyok!- jutott el tudatomig a gondolat. Lassított felvételként láttam, ahogy megfeszül a testük, majd egyszerre ugranak nekem.

Szememet lehunyva vártam a fájdalmat és az azt követő halált. Azonban nem az történt, amire számítottam. Szemeimet kinyitva fekete köpenyes vámpírokat láttam meg. Emberek nem lehettek, ezt tudtam gyorsaságukból és erejükből. Nagyon sokan voltak, az újszülöttekkel harcoltak, és az ellenség egyre kevesebb lett. Nagyobb erőfeszítés nélkül tépték szét a testeket, könyörtelen alapossággal.

A lehető legjobban megpróbáltam kihasználni figyelmetlenségüket, és a pajta kidöntött fala felé futottam, remélve, hogy elmenekülhetek. Pár napja még a halál után vágyakoztam, most azonban nem akartam, hogy a fekete köpenyesek széttépjenek.

Gyors voltam, de ők is. Körülbelül tizenöt vámpír jött utánam, és teljesen bekerítettek.

Velem szemben, a körön belül három vámpír állt. A szemük vörös volt.

A középen álló, fekete hajú férfi lépett előre. Szólásra nyitotta a száját, mikor a jobb oldalán álló, szőke férfi a szavába vágott.

- Te hoztad létre az újszülötteket? – a hangja parancsoló, ellentmondást nem tűrő volt.

- Caius, kérlek!- szólt közbe a középen álló, majd felém fordult - Kedvesem, te változtattad át azokat a vámpírokat ott bent?

A rémülettől válaszolni sem tudtam, holott a fekete hajú férfi nem volt kifejezetten ellenséges velem szemben. Viszont a szőke hajúról ezt már nem mondhattam el. Csak rémülten meredtem rá.

Mikor pár másodperccel később is csak csendesen hallgattam, egy eddig nem is látott lány indult felém gyilkos indulattal a szemében. Alacsony volt, kislányos, mégis félelmet keltő.

A középen álló férfi egy kézmozdulattal megállította, majd felém indult. Kezeimet kezeibe fogta, és a távolba meredt, mintha látomása lenne.

A másik két férfi feszülten várakozott, én pedig semmit sem értettem. Kik ezek, és mit fognak most velem csinálni?

Pár másodperc után a viszonylag szimpatikus férfi sóhajtott egy nagyot, és elengedte a kezeimet, majd rám sem nézve bólintott egyet szomorúan a másik kettőnek.

A kör szétnyílt, ők pedig elsétáltak. Közben hallottam, ahogy a fekete hajú férfi annyit súg az egyik katonának, a szőke lánynak: „Ne tépjétek szét, csak vessétek a tűzre!”

Megrémültem, hisz ezek most meg akarnak ölni! Próbáltam szabadulni, és ki is szabadultam, szélsebesen futottam a közeli erdő felé, de két köpenyes katona visszarántott. Hirtelen azt vettem észre, hogy a lábam elkezdett lehűlni, majd mikor lepillantottam, rémülten vettem észre, hogy megfagyott! Kétségbeesetten csapkodtam magam körül, de lassan az egész testemet ellepte a jég.

 Rémülten kapkodtam egyik fogva tartómról a másikra a tekintetemet, de tekintetük nem enyhült. Bevittek a pajtába, majd ledobtak két széttépett holttest mellé. Oldalra nézve úgy láttam, minta az egyik hófehér vámpírkéz megmozdult volna! Jeges félelem öntötte el testemet. Közben a többi fekete köpenyes is bejött a kis helyiségbe, és a holttesteket egy kupacba rendezték. Mikor kész voltak, a halom tetejére helyeztek, és egy barna hajú lány mellett álló fiú meggyújtotta alul az egyik lábat takaró ruhát, egy felsőt, és egy fejet takaró kalapot.

Lelkiekben próbáltam magamat felkészíteni az elkerülhetetlenre, hogy én itt bizony el fogok égni. A füst lassan elérte orromat, fojtogató szaga köhögésre kényszerített.

A fekete köpenyesek elindultak kifelé, én pedig éreztem, ahogy az első lángnyelv eléri testemet.