Villámcsapás- Prológus

Nos, ez csak egy rövidke prológus, melyből megtudhatjuk, miként változott át Zoé. 

**PROLÓGUS**

Nem sok mindenre emlékszem az emberi életemből. Nem emlékszem a címünkre, az ismerősök neveire, az első kutyám fajtájára. Igazság szerint a szüleim külsejét is csak a megmaradt fényképekről ismerem.

Arra a napra azonban úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.

18 éves voltam, és makacsul lázadtam a rám váró jövő ellen, melyet szüleim erőltettek rám. Nem akartam még megházasodni, különösen nem egy olyan emberrel, aki csak magával törődik, és lebecsüli a női nemet. A vőlegényem határozottan ebbe a kategóriába tartozott. Ezen kívül teljesen különböztünk. Semmi közös nem volt bennünk.

Én szerettem olvasni, ő nem. Én három-négy gyermekre vágytam, ő egyet akart. Én kicsi, hangulatos esküvőt szerettem volna a családom társaságában, ő hatalmasat, melyre a fél országot meg tudja hívni. Én macskát akartam, ő kutyát. Nekem fontos volt a szerelem, neki nem.

Az édesapám persze határozottan elutasított, mikor megemlítettem neki, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ez a frigy.  Nem láttam hát más megoldást; az éj leple alatt megszöktem. Mint kiderült, ez volt életem legnagyobb hibája.

Az erdőben futottam, hogy még véletlenül se találjon rám senki. Persze a Halált lehetetlen kicselezni.

Egy fa mögül került elő. A bőre hófehér volt, haja fekete. Elhasznált, de márkás ruha volt rajra, és igazából nem volt kellemetlen a kinézete. Vonzott. Közelebb léptem hozzá, felé nyúltam, mire ő egy gúnyos vigyor kíséretében felnézett. A félelem, mely vérpiros szemei hatására képződött bennem, hirtelen lepte el testemet. Felsikítottam, hangot adva rémületemnek, mire megszólalt:

 - Már vártalak!

Hirtelen került elém, a következő pillanatban pedig fogait éreztem, ahogy húsomba vág. Abban a pillanatban, mikor megmart, nem éreztem fájdalmat. A perzselő, égető lángtenger egy pillanattal később lepte el testemet.

***

Nem hagyatkozhattam az időérzékemre, tekintve, hogy a fájdalom szinte elviselhetetlen volt, és nem is tudtam, meddig tart ez az állapot, de őszintén reméltem, hogy már nem sokáig.

Amikor tizenegy éves koromban leestem az emeletről és eltörtem a kezemet és a lábamat, azt mondtam anyának, hogy halálosan fáj. Így, tizennyolc évesen rá kellett jönnöm, hogy nem, az nem fájt halálosan. Ez, amit most érzek, tényleg fáj. Amit hat éve éreztem, jelentéktelen kis semmiség volt.

Miközben így elmélkedtem magamban, és próbáltam visszatartani a sikítozást, a fájdalom észrevétlenül a szívemhez ért, mely felgyorsult, én pedig elvesztve a maradék önkontrollomat felkiáltottam. A következő pár perc elviselhetetlen volt, szívem pedig egyre gyorsabban vert. Majd egy utolsó, gyötrelmesen fájdalmas dobbanás után végleg elhallgatott.

Lassan nyitottam ki a szemeimet, majd döbbenten csuktam be őket. Pár percig még így pislogtam, és próbáltam meggyőzni magamat, hogy amit látok, hallok, érzek, az a színtiszta valóság.

A távolban halk dobbanásokat hallottam, mely hangok egyre közelítettek. Ösztönösen vettem mély levegőt, mire testem irányítását átvette egy újonnan felfedezett lény magamban.

A következő pillanatban arra eszméltem, hogy az erdőben ülök, magam körül egy csapatnyi szarvas-tetemmel. Megijedtem magamtól, hisz épp most szívtam ki vagy tíz állat édes, ínycsiklandozó vérét, torkom azonban még mindig kapart.

Épp elindultam volna még állatokat keresni, amikor megéreztem egy sokkal finomabb, édesebb illatot. Ész nélkül vetődtem az erdő széle felé, majd elbújtam egy szélesebb fa mögé, mikor megláttam az embereket. Vadásztak, abban a reményben, hogy valami ízletes vadat kapnak el. Csak azt nem tudták, hogy én is vadászom.

Elhaladtak előttem lovaikkal, én pedig még végig sem gondolhattam, mit is akarok csinálni, az újonnan felfedezett lény a testemben átvette az irányítást, és rájuk rontott.

Ész nélkül szívtam a mindennél finomabb nedűt, majd mikor az áldozatomban már nem maradt több vér, a kis csapat egy másik tagja felé fordultam.

Nem több mint fél óra alatt végeztem a vadászokkal. Torkom még mindig kapart, de már alig érezhetően.

Természetesen tisztában voltam vele, hogy nem mehetek haza, mivel a családom azért mégis csak a családom. Nem voltam biztos benne, hogy le tudnám-e állítani magam, mielőtt még rávetném magam a szüleimre vagy a húgomra, de abban biztos voltam, hogy nem akartam őket megölni. Ehhez pedig a lehető legtávolabb kellett tartsam magam tőlük. Miután így döntöttem, találomra elindultam az erdőben.

És ezzel megkezdtem második életemet.