Őszi gondolatok /novella by Kate/

Ihletem volt, úgyhogy írtam...

"Kinn ülök ezen a napsütéses szombat délután a cseresznyefa alatt, a hintaágyon, és nézem az őszi lombtól tarka gyepet.
Piros, barna, sárga és zöld színek tárulnak elém, mikor egy halk nyikkanás zavarja meg tökéletes nyugalmamat. Felnézek a fára, éppen időben ahhoz, hogy egy kék tollú cinegét lássak ráröppenni az őszi lombtól még színes barackfa koronájára.
De nincs egyedül. Pár pillanat múlva két széncinege száll a cseresznyefára, éppen fölém. Az egyiknek feketébb a feje, mint a másiknak, és egy apró bóbita jelzi a szél erejét. Egy darabig csak nézték egymást, és nekem nem tudom miért, de Ő jutott eszembe. Aztán a bóbitás fejű cinege egy ággal arrébb szállt, majd a másik követte. Ilyenek vagyunk mi is. Ő meg én, néha még öntudatlanul is követjük a másikat, csak hogy egymás közelében lehessünk pár pillanatra. Majd megint eggyel feljebb ugrott az apró madár,és elnéztem, ahogy a másik fénylő fekete szemét végig rajta tartva ugrik eggyel odébb. Majd most ő röppen át egy másik ágra, és a bóbitás fejű követi.
Így ment ez hosszú percekig. Nekem csak Ő járt-kelt a gondolataimban, miközben néztem a madarakat, ahogy ágról-ágra ugrálva kergetőznek. Mi is ilyenek vagyunk. Valahogy mindig egymás közelében találjuk magunkat, és tudom, hogy ő tudja, hogy mit érzek, és én is tudom, hogy ő is szeret, de nem merjük bevallani. Hogy miért nem? Nem tudom. És most elnézve ezeket a boldog madarakat, akik táncra perdülnek ezeken a csupasz ágakon, rájöttem, hogy van értelme szeretni.
A bóbitás madár ezúttal nem követte a másikat. Felcsippentett a csőrével egy aszott cseresznyét és enni kezdte. A másik erre átrepült a diófára, és sértetten énekelni kezdett. Majd a bóbitás követte és én már nem figyeltem rájuk, csak szórtam egy-két magot az etetőbe és bementem, miközben egyetlen gondolat járt az eszemben: Tényleg mulandó a szerelem?
A szívem azt súgta, hogy nem."