Villámcsapás- 10. fejezet A verzió

Üdvözletem!
Hmm...azt hiszem, túlságosan befolyásolható vagyok...Költői kérdés: változtassak ezen? :P
Na, a lényeg: meghoztam az új fejezetet, mert én olyan jószívű vagyok, és mert egyesek panaszkodtak a friss időpontja miatt egy másik oldalon :P
Szóval, amit a 10. fejiről tudni kell: két verzió van, ez az egyik, ezt írtam eredetileg, de bevallom, így utólag nem annyira tetszik...
Úgyhogy úgy döntöttem, írok egy másik 10. fejezetet is, aztán mindenki döntse el maga, melyik való inkább a történetbe (szerintem inkább a második, de ne befolyásoljon ez senkit...)
Jó olvasást, és várom a komikat (ezer hála Mercédesznek, aki eddig mindig, ismétlem, MINDIG írt, nem úgy mások...)!

**10. FEJEZET**

Julcsinak és Lizának sok szeretettel

Edward ritkán járt a családdal még Tetbury-ben vadászni, így nem is csoda, ha másodszorra megyünk együtt.

Szerettem vele vadászni. Halk volt, nem zavart, de tudtam, hogy vigyáz rám. Jó érzés volt. Az persze zavart egy kicsit, hogy a fejembe lát, de azért nagy nehezen el tudtam viselni.

Három szarvas bánta az éhségemet. Finomak, fiatalok voltak, bár egy kis ragadozónak jobban örültem volna. Azokat jobban szeretem.

Egyszer ettem egy párducot, amikor egy hosszabb vadászatra mentünk a családdal.

Hiányzott az íze. Zamatos és tápláló volt, és tetszett, hogy nem adta meg magát könnyen. Sőt. Természetesen esélye sem volt ellenem, de jó volt az a kis harc.

Hírtelen leugrott mellém Edward a közeli fáról, ahonnan eddig követte figyelemmel evésemet.

-          Mehetünk?

-          Igen. Jól laktam, bár ha egy párduc elém tévedne, azt hiszem, addig élne.

-          Úgy látom, megvan a kedvenc állatfajtád – mosolyodott el.

-          Azt hiszem. Menjünk!

Futni kezdtem, ő pedig követett.

Egyszer csak olyasmit éreztem egy szakaszon, amit nem lett volna szabad.

Megálltam, és csukott szemmel szimatolni kezdtem.

Embervér.

Edward megállt mellettem, aggodalmas arccal, aztán Rosalie egyszer csak elénk került.

-          Edward! Nessie rosszul van! Nem tudom, mit csináljak! Segíts!

-          Hívd fel anyáékat! – kiáltott rá.

-          Nem veszik fel! Gyere- azzal megragadta a kezét, és elhúzta.

Elmosolyodtam. Most már szabad az út! Oldalra néztem, és már sehol sem láttam Rosalie-ékat.

Szélsebesen indultam meg az illat irányába. Szerencsém volt, ugyanis ezt az illatot éreztem már, és így ki tudtam szagolni, még úgy, hogy nagy a távolság köztünk.

Amikor Volterrában éltem, Jane felvetett egy olyan ötletet, miszerint az én szaglásom sokkal jobb az övénél. Olyan illatokat éreztem meg, amiket ő nem, és ez dühítette, bár nem mutatta ki.

Az áldozatom messze volt, de nem érdekelt. Most végre megkapom, amire már több tíz éve szomjazom!

Egy kis házikó előtt álltam meg, ahol égett a villany. Láttam a férfi árnyékát, és halkan kinyitottam az ablakot.

Már nagyon rég vártam erre.

Felnézett, és meglepetten mosolyodott el.

-          Nahát, kit tisztelhetek kedves személyedben? – mosolygott a disznó.

-          Talán a titkos vágyaid megtestesítője vagyok – mosolyodtam el, és lassan lépdeltem felé-. Avagy a legrosszabb rémálmod!

-          Rémálom? Kétlem- vigyorgott.

-          Azt hiszem, tévedsz! De mondd csak, volt neked egy bizonyos Norbert Transer nevű ismerősöd?

-          Hát persze! A déd – és a nagyapámat is így hívták! Melyikükre gondolsz, drágaságom?

-          Azt hiszem, inkább a dédapádról van szó. Nem tudod, megölt-e egy bizonyos Alexander Harrison nevű férfit?

-          Oh, az! Élete legjobb cselekedete volt! Az a dög a főnöke volt, és kirúgta, mert szerette az italt. Az a féreg is szerette!

-          Tartottam tőle, hogy ez lesz a válaszod!

-          Mér’, talán ismerted?- kérdezte, mire közelebb léptem volna.

-          Az édesapám volt, és sosem ivott pár kortynál többet, nem úgy, mint idősebb Norbert Transer.

-          Édesapád?

-          Nos, valami utolsó kívánság, mielőtt megöllek?

-          Megölni? – kezdett el hátrálni- Nem old meg semmit a bosszú, te is tudod!

-          Majd meglátjuk!- szóltam, és elindultam felé.

Rettegve fordult meg, és futott volna át a másik szobába, de az ajtót elállta egy férfi.

Meglepetésemre a kalapüzletben látott pár volt az.

-          Ez a nyomorult volt az – fogta meg a nyakánál fogva az áldozatomat, mire a lány bólintott.

-          Igen, de ez nem old meg semmit! Ferdinand, hagyd békén!

-          Issy, te magad mondtad, hogy mit akart veled csinálni! Nem hagyom annyiban!

-          Ferdinand, kérlek!

-          Édesem, ez már úgy sem húzza sokáig!- bökött felém.

-          Hagyd békén, én ölöm meg – kiáltottam fel.

-          Én elverem, te is megkínzod egy kicsit, aztán közösen megöljük?

-          Rendben! De ne ájuljon el!

-          Hölgyeké az elsőbbség- lökte hozzám, és én épp hozzákezdtem volna, mikor Issy odaszaladt hozzám, és megragadta a kezemet.

-          Kérlek! A bosszú nem old meg semmit!

-          Mért mondja mindenki ezt?- fortyantam fel.

Azt viszont nem vettem észre elég hamar, hogy ez a dög egy pisztolyt tart az éjjeliszekrényén a sok pornó mellett.

Elsütötte a fegyvert, mindannyian kaptunk belőle, de a fickó szerencsétlenségére nem sérültünk meg, hála a vámpírbőrnek.

Ferdinand megragadta a férfit, és letépte az egyik karját. Az felordított, majd elájult.

Közelebb léptem hozzájuk, és lekevertem egyet neki, hogy felébredjen. Issy úgy döntött, nem vesz részt a gyilkosságban, és kiment az ajtón.

-          Én haza megyek! Nem veszek részt ilyesmiben!

-          Menj csak, drágám! Pár óra múlva én is megyek!

-          Pár óra? – hallottam meg a halk hitetlenkedést, és mire lenéztem, már újra eszméletlenül láttam áldozatunkat.

Megint megütöttem, de nem tért magához. Tanácstalanul néztem a másik vámpírra.

-          Várjunk egy kicsit!

-          Rendben!

Letettük az ágyra, és leültünk a kanapéra. Vártunk és vártunk.

Tíz perc múlva lassan nyitogatni kezdte a szemét, mire mindketten egyszerre pattantunk fel.

Ferdinand felemelte a testét – a fickó erőtlenül nyöszörgött-, és maga elé állította, megadva a lehetőséget nekem is.

Még nem igazán találtam ki, hogy mivel kínzom meg, így úgy döntöttem, spontán leszek.

Felemeltem a kezem, hogy lesújtsak, amikor valaki hátulról lefogott.

-          Mégis mit művelsz, Zoé- suttogta a fülembe Edward.

-          Megölöm az apám gyilkosának dédunokáját- fordultam hátra.

Az egyetlen, amire nem számítottam, az az, hogy Edward arca ilyen közel van hozzám.

Csak pár centi volt közöttünk, és éreztem édes leheletét.

Ösztönösen hajoltam közelebb hozzá, és nem csak én tettem így. Már csak nagyon kevés választotta el a szánkat, amikor halk torokköszörülést hallottunk.

-          Bocs, hogy így félbe szakítalak, de most akkor mi lesz?- kérdezte Ferdinand.

-          Oh, izé, azt hiszem, átadom neked a lehetőséget- suttogtam kábán, mivel Edward még mindig a közvetlen közelemben volt.

-          Oké!

Edward megfogta a kezemet, és az ajtó felé kezdett húzni.

Az hirtelen kinyílt, és Issy jelent meg.

Edward elengedte a kezemet – egyből hiányzott a keze „melege”- és döbbenten állt meg.

A tekintetemet kapkodtam, közöttük, és láttam, hogy a levegő megfagyott a szobában. Ferdinand abbahagyta a kínzást, Issy pedig olyan döbbenten állt az ajtóban, mint Edward mögöttem.

-          Bella?