Villámcsapás- 11. fejezet

Hali!
Nem húzom az időt, jó olvasást, és várom a komikat:D

**11. FEJEZET**   

-          Bella?

Döbbenten meredtek egymásra, én pedig nem értettem semmit, de Ferdinand sem- gyorsan végzett a férfivel, majd mellém állt, és ugyan olyan tanácstalan volt, mint én.

-          Edward? Tényleg te vagy az?- lépett közelebb Issy Edwardhoz, és a kezébe fogta az arcát.

-          Bella – hunyta le szemét Edward.

-          Issy? Mi folyik itt? – lett elege a tudatlanságból Ferdinandnak, azonban rajtam kívül senki sem figyelt rá.

-          Edward, mit keresel te itt?

-          És te?- szólt, majd elkomorult az arca- És te hol voltál az elmúlt három évben?

-          Edward, én…

-          Nem Bella, erre kétlem, hogy rendes magyarázatot tudsz adni.

-          De Edward…- szakította félbe Issy, azaz Bella.

-          Azt még megértem, hogy engem elhagysz, de a saját lányodat is itt hagytad!

-          Edward, értsd meg, …

-          Nem Bella, nem értem. Ezt soha nem tudom neked megbocsájtani!

Bella elhallgatott, én pedig megértettem a dolgokat.

 Bella az a Bella. Az a bizonyos Bella, aki elhagyta Edwardot és Renesmée-t.

-          Szívecském, beavatnátok? – szólt közbe Ferdinand.

-          Ne most, Ferdi!

-          Issy, szilvatöltelékes cukorkutyimanócskám, miről beszéltek? Milyen lány?

-          Van egy lányom, Ferdi- fordult Bella Ferdinand felé.

-          Egy lányod? Én erről mért nem tudtam, pimpilimpi?

-          Hát…

-          Kutyimutyi, mért nem mondtad el soha? Azt hiszem, ez azért elég fontos!

-          De Ferdi….

-          El sem mondtad neki?- kérdeztem szörnyülködve.

-          Én…

-          Azt hiszem, eleget hallottunk már!- szólt Edward- Zoé, gyere, menjünk haza Nessie-hez és Rose-hoz!

-          Edward…

-          Hagyd Bella! Már teljesen mindegy!

-          Kérlek! Legalább láthatnám?

-          Ugye tudod, hogy nem érdemled meg? – kérdezte.

-          Könyörgöm!

-          Megkérdezzük. Ha adtok valami elérhetőséget, felhívunk a döntését követően- szóltam, mikor Edward már tiltakozni készült.

-          Köszönöm!

Bella gyorsan elővett egy lapot, és ráírt egy számot, majd átadta.

Edward karon ragadott, és kihúzott a lakásból.

Csendben tettük meg az utat a házig, közben Edward a kezemet fogta. Valószínűleg csak megszokásból, de jól esett.

Otthon egyből Nessie szobája felé vette az irányt, nem törődve Rosalie kérdő tekintetével. Én lehuppantam a lány mellé a kanapéra.

-          Rendben van Nessie?

-          Igen, csak egy kis láza volt. Szerencsére semmi komolyabb, hála Istennek!

-          Az jó.

-          Mondd csak, mi történt veletek Edwarddal?

-          Találkoztunk Bellával.

-          Bella? Azzal a Bellával?

-          Azzal.

-          Akkor nem csodálom a lelki állapotát- suttogta.

-          Találkozni akarnak Nessie-vel.

-          Akarnak? Ezt úgy érted, hogy Bella és…

-          Bella és Ferdinand. Bella új társa.

-          Soha!

-          Rosie, az édesanyja. Szerintem joga van látni a lányát!

-          Három éve még talán volt hozzá joga. Te sokkal inkább vagy az anyja, mint ő!

-          Köszönöm!- suttogtam a meghatottságtól, majd megöleltem.

Sejtettem, hogy valamennyire megkedveltek, de arra nem számítottam, hogy ennyire. Ez nagyon sokat jelentett nekem.

Renesmée futott le a lépcsőn, és lefékezett előttem.

-          Zoé, igaz, hogy te és apa találkoztatok mamival? Visszajött?

-          Öhm, igen, tényleg találkoztunk vele. Apa mit mondott neked?

-          Azt, hogy mami látni akar! Ez ugye igaz?- vált kétségbeesetté a hangja.

-          Igen, tényleg szeretne látni téged, de csak akkor, ha te is találkozni akarsz vele!

-          Én akarok! Felhívod most? Apa azt mondta, neked szóljak, ha látni akarom.

-          Persze, hogy felhívom- mondtam, és elővettem a mobilomat.

Bella telefonszámára jól emlékeztem, hála a vámpírmemóriának, így pár másodperc múlva már ki is csörgött a telefon.

Renesmée közben az ölembe mászott, és úgy hallgatózott. Intettem neki, hogy maradjon csöndben, majd tovább vártam, hogy felvegyék.

-          Halló?

-          Bella? Zoé vagyok!

-          Oh. Szia!

-          Nessie szeretne veled találkozni!

-          Istenem- suttogta magának- Mikor és hol találkozhatunk?

-          Öt órakor a házunkban?

-          Rendben. Mi a cím?

-          A Home Place legutolsó háza. Eltéveszthetetlen!

-          Rendben van. Zoé?

-          Tessék?

-          Köszönöm!

-          Ugyan-  suttogtam elérzékenyülve a hangjában érzett sóvárgás hatására.

***

Nessie szinte elviselhetetlenné vált, mire elérkezett az öt óra.

Össze-vissza futkosott a házban, először Rosie-t nyúzta – mivel látta, hogy az apja nincs valami jó lelki állapotban-, aztán, amikor Rosie nem tudott neki válaszolni, engem kezdett követni, majd az apját boldogította egy kicsit.

Én igazán megkedveltem a kislányt az elmúlt hónapokban, de most tényleg sok volt.

Rose-zal szabályosan menekültünk előle, míg Edward egyszerűen csak bezárta a szobája ajtaját.

Imádnivaló kislány volt, de amikor így felpörgött, félelmetessé vált. Ilyennek képzeltem Alice-t, amikor elkapkodják előle az utolsó pár neki tetsző cipőt.

Épp a konyhában voltam, és próbáltam magamat hasznossá tenni, amikor Nessie beviharzott hozzám, és követelte, hogy mondjam meg, hol késlekedik az anyja.

Az órára nézve láttam, hogy Bellának kereken hatvan másodperce van, mielőtt a lánya számon kéri rajta késésének okát.

Mindenki legnagyobb szerencséjére tizenöt másodperc múlva megszólalt a csengő, én pedig rohantam ajtót nyitni.

Az ajtóban Bella és Ferdinand állt, mindketten idegesen tekingettek befelé.

-          Sziasztok- mosolyogtam rájuk- gyertek be!

-          Öhm, köszi- mondta Bella.

-          Igazán kedves vagy, Zoé- mosolygott Ferdinand.

Bementünk a nappaliba, ahol már ott ült Edward, Nessie és Rosie.

-          Sziasztok- köszönt halkan Bella, majd tekintete megállapodott a kislányon.

Ferdinand is köszönt, majd leültek az ablak alatti kanapéra. Nessie egyből felpattant, és odaszaladt hozzájuk.

Megfogta Bella kezét, és lehunyt szemmel koncentrált. Pár másodperc múlva kinyitotta a szemeit, és kérdő tekintettel nézett az édesanyjára.

-          Ő itt Ferdinand, egy nagyon jó barátom.

Rosie felhorkant, Edward pedig elhallgattatta egy ronda pillantással.

Nessie felkéredzkedett Bella ölébe – az először óvatosan, szinte félve fogta meg Nessie apró kezecskéit-, majd megragadta Bella és Ferdinand arcát, és mesélni kezdett nekik.

-          Azt meséli el, mit csináltunk három évig- tájékoztatott engem és Rosalie-t Edward.

***

1 hét múlva

Egy hét alatt sok minden történhet az emberrel - esetünkben vámpírral.

Bella és Ferdinand a találkozás óta szinte mindig nálunk voltak, Bella és Nessie elválaszthatatlanok lettek.

Ami Bella jelenlegi társát illeti, állítólag Bellának akart segítő támaszt nyújtani, de őszintén szólva szerintem inkább Rosalie-ra fájt a foga.

Mindig ott volt, ahol ő, bárhova mentünk –barátnőként próbáltam megvédeni őt eme kéretlen imádótól-, mindig velünk akart jönni.

Rendkívül idegesítő volt, még nekem is, el sem tudtam képzelni, Rose mennyire a háta közepére kívánja már.

Egy újabb délutánon aztán nem bírta tovább. Felpattant a kanapéról- Ferdinand persze szorosan közöttünk ült a kétszemélyes bútoron-, megragadta a kezemet, és egy „vásárolni megyünk!” felkiáltással kisietett a házból.

Ferdinand persze egyből felugrott, és követett minket. Kérdésére, miszerint velünk tarthat-e, nemleges választ kapott, hivatkozva egy csajos délutánra.

Villámgyorsan bepattantunk Rose BMW-ébe, és elhajtottunk.

-          Tudod, ez igazán nagy szemétség tőlünk Edwarddal szemben- szólaltam meg.

-          Nem bírtam tovább. Teljesen kikészít!

-          Emmett irtóra mérges lesz, ha megtudja, hogy ellenfele akadt- nevetgéltem, mire furcsán nézett rám.

-          Mondd, te tényleg ennyire vak vagy?- kérdezte, miközben megelőzött egy negyvennel „száguldó” autót.

-          Hmm?

-          Te hülye, nem én vagyok „nem dobogó, de érző szívének mazsolás-szilvás süteményének legédesebb szárított szőlőszeme”!

-          He?

-          Téged üldöz „már-már elviselhetetlen, mégis mézédes szerelmével”!

-          Engem? Szerintem valamit félreértettél!

-          Szerintem meg te értettél valamit félre. Kérdezd csak meg Edwardot- nyújtotta oda nekem telefonját.

Hitetlenkedve nyomtam meg a hívás gombot a kis kütyün, és vártam, míg Edward végre hajlandó beleszólni.

-          Igazán aljas dolog volt tőletek itt hagyni engem ezzel az idiótával- morogta köszöntésül.

-          Neked is szia! Edward, lenne egy kérdésem!

-          Ki vele!

-          Öhm, mondd csak, Ferdinand ott van hallótávolságon belül?

-          Most komolyan ezért hívtál fel? Mindegy, ürügynek jó volt, hogy eljöjjek a közeléből. Nem, nincs.

-          Mit mondtál, miért kellett eljöjjél?

-          Az anyád testvérének húgának a férjének a lányának az unokájának a testvérének a féltestvére súlyosan megsérült, és szükségük van az orvostudományomra, mivel egy közeli kis faluban laknak, de nincs autójuk, amivel be tudnák vinni a kórházba, a telefonjuk elromlott, és a szomszéd hívott fel engem, mint egyetlen „élő” rokonukat, hogy mégis mit csináljon velük.

-          Látom, rád is hatott Ferdinand sok hülyesége.

-          Az nem kifejezés. Még jó, hogy ennyire elvonod a figyelmét, így legalább nincs Renesmée közelében. Bár ez az egyetlen jó dolog benne- morogta a végét.

-          Szóval szerinted sem Rose a célpontja?- szisszentem fel.

-          Ez teljesen egyértelmű. Azt ne mondd, hogy te nem vetted észre!- hitetlenkedett.

-          Hát, öhm…

-          Ráadásul még Bella is megőrjít. Amikor Nessie alszik, állandóan a nyakamon lóg, és nekem panaszolja azon érzett fájdalmát, hogy Ferdinand téged részesít előnyben vele szemben. Igazán idegesítő.

-          Öhöm. Figyelj, Edward, most le kell tennem. Nemsokára jövünk. Addig is sok szerencsét Ferdinand elviseléséhez.

-          Igazán kegyetlen nőszemélyek vagytok!

Rosalie-val vettünk pár cipőt és felsőt, meg egy isteni kabátot, aztán már mentünk volna haza, hogy kimentsük Edwardot ebből az érdekes szituációból.

De hatalmas meglepetésként az autó mellett ismerős személyekbe futottunk.

Emmett és egy számomra még ismeretlen indián srác állt a mellettünk parkoló Volkswagen Rabbitnak dőlve, és mérgesen néztek ránk.

Rosalie, amint meglátta párját, rohant hozzá, mindent ledobva kezéből.

Felvettem a szanaszét hagyott táskákat – egyet-egyet vettünk minden női Cullen-családtagnak -, az indián srác pedig segített nekem.

-          Helló! Jacob Black vagyok, Nessie barátja- mutatkozott be, én pedig próbáltam nem figyelni Rose-ékra.

-          Szia! Zoé Harrison. Szóval te vagy a farkas! Sokat hallottam már rólad!

-          Igen, én is rólad. Nessie mindig azt meséli, hogy az új anyukája milyen tündéri, aranyos, kedves, szeretnivaló, és nem akarja megenni Rolly-t- nevetett, míg én megkövültem.

-          Új anyukája? Szerintem félreértettél valamit!

-          Nem. Tényleg úgy beszél rólad, mint az új anyukájáról.

-          Ahham. Ezt, azt hiszem, majd meg kell beszélnem vele.

-          Szerintem ne aggódj emiatt. Csak nagyon szeret téged!

Eközben Rose-ék is befejezték egymás szájának tanulmányozását, és Emmett a karjaiba kapott üdvözlés gyanánt.

-          Szevasz, Zozókám, rég láttalak. Hallom, hódolót kaptál!

-          Ne szólíts Zozónak! És szerintem akkor is a feleséged a célpontja. Csak jól taktikázik, és mindenkivel elhiteti, hogy engem akar, de igazából rád vetett szemet- fordultam Rose felé.

-          Szerintem meg fogadd el!

-          Pontosan! Gondolj csak bele, ez egy jó lehetőség arra, hogy Edy fiút fé….

-          Ne is hallgass rá, Zoé –hallgattatta el férjét Rosalie- Menjünk, mielőtt Edward teljesen kikészül.

-          Apropó, Rose bébi, én haragszom rád! Úgyhogy Bolhás veled megy, míg én megyek a kiscsajjal- mutatott rám.

-          Hé!- méltatlankodott „Bolhás”.

Rosalie – büszkeségének köszönhetően- felhúzott szemöldökökkel, megsértve beszállt az autójába, Jacob pedig odadobta a Rabbit kulcsát Emmettnek.

Felszegett fejjel hajtott el mellettünk, és ránk se nézett.

Fejcsóválva szálltam be az anyósülésre, majd kis idő elteltével Emmett is betuszkolta magát valahogy az autóba.

-          Miért is haragszol rá?

-          Egy szó nélkül költözött el! Még annyit se mondott, hogy „szeretlek Emmett”. Csak fogta magát, és elment.

-          Hirtelen döntés volt, Emmett!

-          Akkor is- duzzogott.

Az autó meg se közelítette egy BMW gyorsaságát, mégis túlságosan hamar értünk a házhoz.

Az ajtó előtt felszegett fejjel, karba tett kezekkel Ferdinand állt, majd, mikor meglátott, egyből felvidult, és rohant elém kitárt karokkal.

Felnyögtem a „boldogságtól”, Emmett pedig szabályosan kiröhögött…

Szenvedő képpel szálltam ki az autóból, félve attól, mit hoz még számomra ez az este ennyi idióta, mégis imádnivaló – Ferdinandot kivéve - személy között.