" A temető nyirkos volt, és olyan hideg szél fújt, hogy teljesen lehűtötte a farmeromat, és átfújt a fekete télikabátomon.
A nagymamám felbicegett az emelkedőn, kezében elmaradhatatlan botja, nyögve -csak hogy sajnáljuk-, de feljutott a tetejére. Sosem értettem meg, hogy miért őt választottad. Hisz, amikor megismerted, akkora volt, mint egy ház, és most már nagyobb, mint egy szálloda. Lehet, hogy mélyebb kapocs fűzött hozzá? Olyan mély, elszakíthatatlan kötelék, ami nagyobb és erősebb mint a szerelem: a sors? Nem hinném. Sosem voltatok boldogok.
Ő mégis leül a sírod elé, zokog, és azt sem tudja, hogy mit csináljon: jól áll-e ez a szál virág, vagy igazítsa meg? Törölje le a fekete márvány sírkövet, melybe bele van vésve, hogy a szülei mikor veszették életüket (nem tudom a dátumot), és, hogy te meddig éltél: 2010. jan. 2.
Semmi idézet vagy mondat, csak így, üresen, majmolva a környező síremlékeket, semmi, ami miatt ordítana róla: itt egy különleges ember nyugszik.
Mert az voltál.
Lehet, hogy hibáztál az életben, nem egyszer, sokszor.
Lehet, hogy rosszul döntöttél a pillanat hevében, és már százszor megbántad azóta, de te fekszel ott. Még életed végén is, amikor már nem volt remény, viccelődtél, derűs szemmel nézted a világot, mikor elvitt a gyengeség és a rák.
És most itt, a sírod előtt ülve a padon egyet kérek tőled: Ne hagyd, hogy velem is az legyen, amit te tettél a mamámmal. Megcsaltad. Rosszul választottál. De halálod napján bocsánatot kértél tőle, és kívánságod megbocsátásra lelt. Én szeretem Őt. Tényleg, igazán. Még nem gondolkodtam el azon, hogy le tudnám-e élni vele az életemet, de tizenöt évesen erre még nem kell gondolnom. Én csak boldog szeretnék lenni.
És azt hiszem, erre minden jogom meg van.
Én szeretem Őt.
Ő szeret engem?
Lehet, hogy sosem tudom meg, de akkor is volt értelme szeretni, mert tudom, hogy mit keressek ebben a koszos, büdös, förtelmes világban.
Szeretem. Te vagy erre a tanúm.
2010. 11. 01.
Ui.: Soha nem felejtelek el, remélem boldog vagy, és hogy most látod amit idekörmöltem."
A nagymamám felbicegett az emelkedőn, kezében elmaradhatatlan botja, nyögve -csak hogy sajnáljuk-, de feljutott a tetejére. Sosem értettem meg, hogy miért őt választottad. Hisz, amikor megismerted, akkora volt, mint egy ház, és most már nagyobb, mint egy szálloda. Lehet, hogy mélyebb kapocs fűzött hozzá? Olyan mély, elszakíthatatlan kötelék, ami nagyobb és erősebb mint a szerelem: a sors? Nem hinném. Sosem voltatok boldogok.
Ő mégis leül a sírod elé, zokog, és azt sem tudja, hogy mit csináljon: jól áll-e ez a szál virág, vagy igazítsa meg? Törölje le a fekete márvány sírkövet, melybe bele van vésve, hogy a szülei mikor veszették életüket (nem tudom a dátumot), és, hogy te meddig éltél: 2010. jan. 2.
Semmi idézet vagy mondat, csak így, üresen, majmolva a környező síremlékeket, semmi, ami miatt ordítana róla: itt egy különleges ember nyugszik.
Mert az voltál.
Lehet, hogy hibáztál az életben, nem egyszer, sokszor.
Lehet, hogy rosszul döntöttél a pillanat hevében, és már százszor megbántad azóta, de te fekszel ott. Még életed végén is, amikor már nem volt remény, viccelődtél, derűs szemmel nézted a világot, mikor elvitt a gyengeség és a rák.
És most itt, a sírod előtt ülve a padon egyet kérek tőled: Ne hagyd, hogy velem is az legyen, amit te tettél a mamámmal. Megcsaltad. Rosszul választottál. De halálod napján bocsánatot kértél tőle, és kívánságod megbocsátásra lelt. Én szeretem Őt. Tényleg, igazán. Még nem gondolkodtam el azon, hogy le tudnám-e élni vele az életemet, de tizenöt évesen erre még nem kell gondolnom. Én csak boldog szeretnék lenni.
És azt hiszem, erre minden jogom meg van.
Én szeretem Őt.
Ő szeret engem?
Lehet, hogy sosem tudom meg, de akkor is volt értelme szeretni, mert tudom, hogy mit keressek ebben a koszos, büdös, förtelmes világban.
Szeretem. Te vagy erre a tanúm.
2010. 11. 01.
Ui.: Soha nem felejtelek el, remélem boldog vagy, és hogy most látod amit idekörmöltem."
Megható... büszke vagyok rád :D:D By :Amy
VálaszTörlés