Villámcsapás- 11/2. fejezet

Helló!
Hoztam az új fejit, van benne minden, újabb adag függővég...
Lehet találgatni, hogy ki az ismeretlen ismerős...aki rájön, kap egy puszit :P -> még Kate sem tudta!
Szóval, viccet félretéve, tényleg le lehet írni az ötleteket, hmm, és micsoda jutott eszembe!
Na, akkor most játsszunk! 
Ha valaki kitalálja, ki is a lány a végén, akkor abban a pillanatban hozom a frisst! Egyébként csak egy hét múlva lesz új fejezet :D
Egy kis segítség: említés szinten találkozhattunk már valahol a csajszival...
Jó olvasást, és várom az ötleteket, és a komikat (könyörgöm, írjatok!!!!!)
Puszi:
D.

**11/2. FEJEZET**

Edward szemszöge

Azt még csak-csak el tudtam viselni, hogy Bella ezentúl gyakoribb látogató lesz az otthonunkban, hiszen ő Renesmée vérszerinti édesanyja, és nem tilthatom el a tulajdon lányától, de Ferdinand kezdett az idegeimre menni.

Az első dolog, amivel az idegeimre megy, azok az általa kitalált becenevek voltak.

Abba természetesen nem szóltam bele, hogy Bellát hogy szólította – elvégre mégiscsak a társa volt -, de az már kicsit sok volt nekem, hogy Nessie-nek, Zoé-nak és Rosalie-nak is talált valamit.

Teljesen ledöbbentem, amikor Nessie-t először szólította „mini-cukormázas-Bella-tortácskának”, avagy amikor Zoé-t keresztelte el „szíve piskótájának elhagyhatatlan legfőbb összetevőjének”, de Rosalie új beceneve sem tetszett jobban: „jégkirálynőnek kinéző, mégis elviselhetetlenül tüzes habcsók”.

Nessie és Bella persze nevetett a dolgon, de szerintem egyáltalán nem volt vicces. Ahogy láttam, Rosalie-nak és Zoé-nak sem tetszett a dolog.

Ferdinand a nálunk töltött negyedik napon hirtelen elfelejtette, hogy abszolút szerelme Bella, és elkezdte Zoé-t megkörnyékezni.

A dolog nem tetszett nagyon, már csak azért sem, mert ez az udvari bolond rossz példát mutat a lányomnak, akinek emiatt talán komoly lelki sérülései lesznek.

Amikor ezt elmondtam apának, csak nevetett, és azt mondta, hogy túlreagálom a dolgokat.

Persze ő könnyen beszél, nem neki kell elviselnie ezt a vámpírt.

***

Rose és Zoé nem bírta tovább. Pár perce zaklatottan pattant fel nővérem a kanapéról, és Zoé kezét fogva száguldott a kocsijához.

Ferdinand persze egyből felajánlotta személyét, de a lányok hallani sem akartak róla.

Szépen itt hagytak!

Ferdinand az ablak előtt ült, és azon nézett kifelé, nyilvánvalóan várva legújabb célpontját.

Nessie Bella ölében ült, és mesélt neki Rolly-ról, de egyre álmosabb volt.

-          Nessie, ideje aludnod, kicsim!

-          De apa! – méltatlankodott – Még hadd fejezzem be ezt a történetet! Kérlek!

-          De utána irány az ágy! Mindjárt elalszol!

-          Rendben!

A lehető leglassabban mesélte el, hogyan is került hozzá a görénye, de aztán, kelletlenül ugyan, de felment aludni.

Bella vele ment, én pedig – legnagyobb félelmemre – egyedül maradtam Ferdinanddal.

-          Edward! Mondd csak, Zoé-nak van barátja?

-          Igen, úgy tudom, Volterrában él a társa – hazudtam neki automatikusan. Még csak az kéne, hogy összejöjjön Zoé-val!

-          Kár – sóhajtott lemondóan.

-          Az.

-          De nem adom fel! – élénkült fel, én pedig nagyot nyögtem magamban. Csak ezt ne!

-          Szerintem pedig az lenne a helyes – morogtam.

-          Egy nyálas szépfiú nem fog legyőzni engem!

-          Kétlem, hogy egy nyálas szépfiú lenne a társa…

-          Ha kell, harcolok érte! Ő az enyém!

Hirtelen megcsörrent a telefonom, én pedig hihetetlen örömet érezve vettem fel. Végre szabadulok!

Mondtam egy gyors bocsit a vendégnek, és kiszaladtam az erdőbe.

Zoé – olvastam a képernyőn, és eldöntöttem, hogy ezért minimum elmegyek vele egyszer egy bevásárló-körútra.

Az kevesebb szenvedés, mint Ferdinand társaságában lenni!

-          Igazán aljas dolog volt tőletek itt hagyni engem ezzel az idiótával- morogtam köszöntésül.

-          Neked is szia! Edward, lenne egy kérdésem! – válaszolt halk hangon.

-          Ki vele! – sóhajtottam fel. Valamiért olyan érzésem volt, hogy egy értelmetlen kérdést kapok majd…

-          Öhm, mondd csak, Ferdinand ott van hallótávolságon belül? – milyen igazam volt!

-          Most komolyan ezért hívtál fel? – hitetlenkedtem - Mindegy, ürügynek jó volt, hogy eljöjjek a közeléből. Nem, nincs.

-          Mit mondtál, miért kellett eljöjjél? – kíváncsiskodott.

-          Az anyád testvérének húgának a férjének a lányának az unokájának a testvérének a féltestvére súlyosan megsérült, és szükségük van az orvostudományomra, mivel egy közeli kis faluban laknak, de nincs autójuk, amivel be tudnák vinni a kórházba, a telefonjuk elromlott, és a szomszéd hívott fel engem, mint egyetlen „élő” rokonukat, hogy mégis mit csináljon velük.

-          Látom, rád is hatott Ferdinand sok hülyesége – nevette el magát.

-          Az nem kifejezés. Még jó, hogy ennyire elvonod a figyelmét, így legalább nincs Renesmée közelében. Bár ez az egyetlen jó dolog benne- morogtam a végét, bele sem gondolva, hogy ez mit jelent. Tényleg ennyire zavar, hogy körülötte legyeskedik?!

-          Szóval szerinted sem Rose a célpontja?- szisszent fel, nekem meg leesett az állam.

-          Ez teljesen egyértelmű. Azt ne mondd, hogy te nem vetted észre!- most komolyan, ennek a lánynak nincs szeme?

-          Hát, öhm…

-          Ráadásul még Bella is megőrjít. Amikor Nessie alszik, állandóan a nyakamon lóg, és nekem panaszolja azon érzett fájdalmát, hogy Ferdinand téged részesít előnyben vele szemben. Igazán idegesítő.

-          Öhöm. Figyelj, Edward, most le kell tennem. Nemsokára jövünk. Addig is sok szerencsét Ferdinand elviseléséhez.

-          Igazán kegyetlen nőszemélyek vagytok! – köszöntem el.

Nagyszerű. Vissza kéne mennem. Mégsem hagyhatom ott őrizet nélkül a lányomat. Elvégre, ki tudja, mire képes ez a hülye csalódottságában, hogy Zoé soha nem lesz az övé.

Túl gyorsan értem haza – jutott eszembe, amikor lefékeztem a ház verandája előtt.

Aggódni nem aggódtam, ugyanis hallottam már Rosalie BMW-ét, tehát nem kell sokáig egyedül elviselnem Ferdinandot.

Csak pár perc szenvedés.

Benyitottam az ajtón, és láttam, hogy Bella szomorkodva ül a kanapén, teljes sötétségben.

Felkapcsoltam az állólámpát, és a szemben lévő fotelben foglaltam helyet.  Oldalra tekintve láttam, hogy Ferdinand a verandára rohan. Nyilván ő is meghallotta a BMW-t.

-          Edward! – hallottam pár perc múlva Bella suttogását.

-          Igen?

-          Én ennyire visszataszító vagyok?

-          Nem, dehogy is – lepődtem meg.

-          Akkor mért hagy mindenki magamra? – állt sírásra a szája.

Rosalie ekkor lépett a nappaliba, a karomnál megragadt, és kifelé húzott, megmentve engem egy igen kínos beszélgetéstől.

Meglepődve álltam meg a verandán, ugyanis Rosalie nem hogy nem Zoé-val jött, de magával hozta Jacobot is. Teljes sokkot éreztem, és megcsíptem magamat, hogy nem álmodom-e, akár lehetséges ez nálunk, akár nem.

Jacob és Rosalie még mindig nem voltak puszipajtások, bár már nem is „harcoltak” egymással, mint régen, de megpróbálták a lányom kedvéért elviselni egymást.

Jacob felvont szemöldöke láttán oldalra fordultam, és láttam, hogy Ferdinand lányos mozdulatokkal igyekszik eltüntetni maga körül Jacob szagát.

Eddig is meg volt bennem a gondolat, hogy valami nem stimmel vele, de most már majdnem biztos voltam benne, hogy Ferdinand nem teljesen van rendben…

***

Az erdőben futottam Emmettel – ahogy hazaért Zoé-val, egyből elrángatott mellőle.

Láttam Emmetten, hogy meg van sértődve, és pár perce meg is tudtam, hogy a baja az, hogy Rosalie-nak még csak eszébe se jutott az a lehetőség, hogy ő is velünk tartson.

Próbáltam vigasztalni, de szúrós tekintete láttán inkább abbahagytam.

-          Az egyszerű szexnél már csak a békülő szex a jobb – magyarázta meg duzzogását nemrég.

Jellemző, mit is várt az ember – avagy vámpír – Emmettől. Sajnálkozva döbbentem rá, hogy bátyám még mindig nem komolyodott meg…

Oldalra nézve azt vettem észre, hogy Emmett nincs mellettem. Sehol sem láttam, így egy vállvonás után tovább futottam az erdőben.

A futás sok mindenre jó – fitten tartja az embert, egészséges, versenyeket lehet vele nyerni, kutyák elől menekülni -, személy szerint én ilyenkor tudok a legjobban gondolkodni, és megnyugodni egyszerre.

Teljesen kikapcsoltam az agyamat, és átengedtem az irányítást a bennem élő vámpírnak. Futottam, futottam és a változatosság kedvéért futottam.

-          Edward? – hallottam meg hírtelen a nevemet. Mikor a hang felé fordultam, Tanya Denalit láttam meg.

-          Tanya?

-          Nahát, te itt? Micsoda meglepetés!

-          Az. És ti mit kerestek itt? – néztem Tanya háta mögé. Kate és egy ismeretlen lány álltak egy fa mellett.

-          Éppen körbevezetünk. Ő itt a legújabb családtagunk, Polly – mutatott a lányra.

A lány tizenhét körül lehetett, amikor átváltozott. Hosszú, fekete haja volt, és aranyszínű szemei.

Ahogy ránéztem, az volt az érzésem, mintha ismerném.

-          Örülök, hogy megismerhetlek – nyújtottam a kezemet.

-          Úgyszintén! Polly Denali a nevem – mosolygott rám, én pedig még mindig nem tudtam, honnan ismerem. 

Polly Denali (ha valaki érdeklődik, a valóságban Briana Evigan)