Villámcsapás- 7. fejezet

Sziasztok!
Bizony, én vagyok, még élek, és fejezetet is hoztam:D
Az az igazság, hogy a múzsámat elhagytam valahol Pécs és Budapest között, de remélhetőleg hamarosan visszatér hozzám, és újabb ötleteket, ihletet is hoz magával....
Ha jól haladok az új feji megírásával (este támadt egy ötletem...), lehet, hogy kaptok egy kis ajándékot szombaton, ugyanis névnapom lesz....igen, innen kikövetkeztethető, hogy az eredeti nevem Szilvia....
Na, nem húzom tovább az idegeket, jó olvasást a fejihez!
Ui.: Még mindig szívesen fogadom a komikat! Komolyan rengeteg segítséget adnak, szóval légyszi, ha elolvassátok, pár szót firkantsatok! Névtelenül is lehet, tehát ez nem akadály!
Ui2.: Nem megölni ám! :D

**7. FEJEZET**

A fejezetet Mercédesznek ajánlom, aki tudtán kívül, de nagyon sokat segített nekem egy megjegyzésével. És természetesen hatalmas köszönet illeti barátnőmet, Kate-t, aki mindig elérhető msn-en, és egyfajta múzsám.

Megint vadásztam, ezúttal Emmett társaságában. Már a könyökömön jött ki, hogy minden másnap elküldtek enni.

A mai nap kivétel volt, mivel délután teszteljük le az önuralmamat, így el kellett jönnöm Emmettel. Vagyis neki velem.

Egyre jobban utáltam ezeket a vadászós napokat, mivel már igazán elegem lett az állatvérből, ráadásul az egyik Cullen állandóan rajtam lógott ilyenkor.

Ilyenkor Emmett egy fokkal jobb volt a többi családtagjánál. Ő hagyta, had járjam a saját utamat, csak távolról figyelt, már ha egyáltalán figyelt.

Undorodva kaptam el egy vadmacskát, majd a nyakára tapadtam. A vére finomabb volt, mint egy büdös növényevőé, de meg sem közelítette az emberek össze nem téveszthető zamatosságát.

Fél óra alatt végeztem még egy szarvassal, de tudtam, képtelen lennék akár egy cseppel több szarvasvért fogyasztani, így hát Emmett felé fordultam, aki nagyban gondolkodott valamiről.

Épp közelebb akartam hozzá lépni, amikor meghallottam a sikítást.

Emmett is felkapta a fejét a hirtelen hangra, majd egyszerre indultunk a bajban lévő nő felé.

A nő rémült volt, amin nem is csodálkoztam, mivel körülötte három vámpír állt, mind férfi. A szemük vérvörös volt, és éhesen méregették.

Az egyik vámpír, amelyiknek a haja vörös volt, közelebb lépett a nőhöz, mire az sikoltott.

Emmett hirtelen indult el, rávetve magát egyszerre két férfira, én pedig a harmadik, fekete hajú felé indultam.

Ellenfelem felém fordult, és gúnyosan elvigyorodott, vörös szemeiben örömöt láttam, amit az elkövetkező harc váltott ki.

Megtehettem volna, hogy felgyújtom, de nem akartam leleplezni képességemet egyik Cullen előtt sem, bármennyire szimpatikusnak is találtam Emmettet, így hát villámgyorsan a férfi háta mögé futottam, és rávetettem magam.

A kezeim a nyaka köré fonódtak, amikor a hajamnál fogva maga elé vágott, majd megpróbálta letépni a kezeimet, de én egy ügyes mozdulattal magam mellé taszítottam.

Felkeltem, és ő sem habozott, egyből felém indult.

A távolban megzörrent egy levél, és én nagyszerűen ki tudtam használni figyelmetlenségét.

Egy gyors mozdulattal elválasztottam fejét a teste többi részéről, majd a végtagjait is letéptem.

Egy elintézve, maradt kettő.

Emmett felé vettem az irányt, aki az erősebb vámpírokat fogta ki, és éppen le akartam tépni az ellenségünk fejét, amikor hirtelen megfordult, és eltaszított magától. Emmett eközben végzett egyik ellenfelével, és a megmaradt vámpír felé fordult.

Megpróbáltam letépni a kezét, amikor elhajított.

Mivel vámpír voltam, egy kis esés nekem meg sem ártott, az egyedüli baj az volt, hogy a nő mögöttem volt, így egyenesen neki ütköztem, majd hallottam, ahogy a feje nagyot koppan a fán, ami mögöttünk volt.

Abban a pillanatban megéreztem édes vérét. Mélyen magamba szívtam a mennyei illatot, és testemet egyből éhség lepte el, annak ellenére, hogy alig egy órája vadásztunk Emmettel.

Mivel a nő közém és a fa közé szorult, amikor elléptem, hogy felé fordulhassak, egyből összecsuklott a teste és a földre hanyatlott.

Közelebb léptem hozzá, majd mellé guggoltam, és csukott szemmel szívtam be az édes illatot. Egyszerűen fenséges volt, és rendkívül újszerű, hiszen még sosem éreztem ilyet.

Hívogatott és csábított, én pedig kinyitottam a szemeimet, hogy meggyőződhessek arról, hogy ez a valóság, nem pedig a képzeletem szüleménye. Túl finom, túl édes volt az illat, a nő vére ahhoz, hogy valódi, igaz legyen. Képtelen voltam elhinni létezését, amíg nem láttam saját szemeimmel.

De ott volt, kétségtelenül igazi. Az arca oldalán lassan folyt a vörös vér, ami azt a leírhatatlan illatot árasztotta, ami minden egyéb illatnál jobban felébresztette bennem a vámpírt.

Közelebb hajoltam fejéhez, hogy még jobban érezhessem, majd kábultan belemártottam egy ujjamat a ragacsos lébe, amit orromhoz emelve szívtam be.

Felülmúlhatatlan, elképzelhetetlen, mennyei. Lassan lenyaltam a kezemen lévő vért, és akkor rájöttem, hogy ez tényleg igaz. Képtelenség, hogy ezt az ízt képzeljem. Lehetetlen volt, hogy a képzeletem játszadozzon velem, mert ez annyira finom volt, hogy csak igazi lehetett.

Amikor a kezemen már nem maradt egy csepp sem az édes nedűből, megfogtam a nőt, és épp beleharapni készültem a nyakába, amikor egy súlyos kéz elrántott az étkemtől.

Az agyamat elöntötte a vörös köd, és dühösen fordultam meg, hogy megnézzem, ki merészelt megfosztani a lakomámtól.

Edward gondterhelt arany szemével találtam magam szemben, ő maga pedig aggódva figyelt, és erősen szorított.

Szabadulni próbáltam, hogy végre elérhessem a nőt, akinek olyan édes volt a vére. Erőszakos és éhes voltam, és kész voltam minden utamban állót megölni, amikor Edward olyat tett, amire nem számítottam, főleg tőle nem.

Magához ölelt.

Szorosan tartott, de nem úgy mint az előbb, és halkan suttogott a fülembe megnyugtató szavakat. Mikor látta, hogy hatásos, amit csinál, halkan dúdolni kezdett, én pedig lassan ellazultam.

Tudtam, hogy ez nem Jasper műve. Ezt Edward csinálta, holott nem is ő képes befolyásolni mások érzelmeit.

Lassan hátrálni kezdett, közben engem egy pillanatra sem engedett el, és minél távolabb vitt a nőtől.

Ettől egy pillanatra eszembe jutott az éhségem, de Edward ilyen mértékű közelsége valahogy lecsökkentette azt.

Furcsa volt. Határozottan szokatlan. Szokatlan, de nem kellemetlen. Sőt. Úgy éreztem, ha most megkérdezné, miért is vagyok itt, én szépen eldalolnék neki mindent önként, csak hogy ne engedjen el.

Edward vagy nem figyelt fel gondolataimra, vagy nem érdekelte, mindenesetre továbbra is szorosan magához szorított.

Emmett a széttépett vámpír-részeket dobálta egy kupacba, majd tüzet gyújtott.

Edward továbbra is ölelt.

Így találtak ránk a farkasok.

 A vörös farkas- akivel már volt „szerencsém” találkozni- lépett ki először a fák közül, mögötte még öt falkatársa.

Ahogy meglátta az ájult nőt, a fák közé rohant, és fél másodperc múlva egy zaklatott férfi szaladt a harc egyetlen sebesültjéhez.

-          A lány, Samantha Jonathan, az alfa bevésődése- súgta fülembe Edward.

Jonathan zaklatottan a nő mellé térdelt, és gyengéden rázogatta, szólongatta.

Hiába, ugyanis Samantha nem tért magához.

Emmett odalépett hozzá, és megérintette a vállát.

           

-          Ha megengeded, hogy Carlisle megvizsgálja, gyorsabban tudnánk segíteni rajta!

-          Miért bíznék meg benned, vámpír?

-          Mert lehet, hogy nem éli túl az utat, míg kórházba viszed. Carlisle viszont itthon van, és a ház maximum öt percnyire van innen!

-          Ha meghal, azt megkeserülitek, vérszívók!

Emmett gyorsan felkapta az ájult nőt, és elindult vele a ház felé, nyomában a farkasokkal.

Edward engem az erdő sűrűje felé vezetett, és én tudtam, hogy megint vadásznom kell.

Most az egyszer nem bántam.

***

Jó egy óra múlva értünk haza Edwarddal a vadászatról.

Ugyan állatvért ittam, a szememben mégis felfedezhető volt némi vörösség, hiszen megkóstoltam Samantha vérét.

Az ajtón belépve a farkasszag felerősödött, és a nappali felől feszültség érződött, egyértelmű volt hát, hogy hol tartózkodnak a ház lakói.

A farkasok a lehető legtávolabb ültek Cullenéktől, az ablak mellett álltak.

Mérgesen néztek a szemembe, majd „én megmondtam” pillantást vetettek Esme felé.

Amikor a nappaliba léptem, Carlisle lesütötte a szemét, és felállt.

A gyanúm, miszerint baj van, akkor igazolódott be, amikor megszólalt.

-           Zoé, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de azt hiszem, mindannyiunk számára az lenne a legjobb, ha visszamennél Volterrába!