Villámcsapás- 11/3. fejezet

Ezúton gratulálok Mercédesznek, aki sikeresen kitalálta, ki is Polly :D

**11/3. FEJEZET**

Igazat kellett adnom Rosalie-éknak. Nagyon úgy tűnt, hogy Ferdinand tényleg engem akar.

Hogy lehettem ennyire vak?

Emmett persze röhögött rajtam. Pár perce jött meg, teljesen egyedül – ami érdekes volt, mert Edwarddal ment el -, és azóta nem hagyja abba.  Kezd az agyamra menni…

Remélem, hamar kibékülnek Rose-zal – akkor legalább nem a piszkálódását kellene hallgatnom..

A kezembe vettem a nemrég rendelt könyvet, és a kanapé felé indultam.

Tudtam jól, hogy Emmett miatt nem igazán tudom majd beleélni magamat a cselekménybe – kizárt, hogy hagy nyugodtan olvasni! -, de próbálkozni azért szabad.

Nagyjából negyed óra múlva felfüggesztettem programomat, ugyanis az ajtón Ferdinand lépett be.

Egyből valami kifogáson kezdtem gondolkodni, miszerint mi okból muszáj sürgősen eltűnnöm, amikor visszanézett az ajtó felé.

-          Ezek itt azt állítják, hogy ismerőseitek – mondta Emmettnek.

Az ajtón három lány, nő lépett be.

Az első nő haja vörösesszőke volt, és kedvesen mosolygott Emmettre.

A másik nőnek barna haja volt, és nevetve integetett Emmettnek.

Számomra mégsem ők voltak az érdekesek.

Abszolút döbbent voltam, de nem csak én. Ő is.

Lefagyva meredtünk egymásra, engem pedig cserben hagytak érzékeim.

Nem tudtam, mit csináljak.

Menjek oda, vagy ne? Öleljem át, vagy ne? Vajon örül, hogy lát? – ezer és ezer kérdés merült fel bennem, de még mindig lefagyva álltam, akárcsak ő.

-          Khm, elmagyaráznátok nekem, hogy mért álltok itt úgy, mint aki szellemet látott? – kúszott be a látóterembe Emmett arca.

-          Ő a húgom – suttogtam.

-          A kid?

-          A húgom.

-          A húgod?

-          A húgom.

-          De ő halott!

-          Amint látod, mégsem – néztem fel rá félrefordított fejjel.

-          Vagy csak jól titkolja, hogy igazából nincs is itt – suttogta a fülembe a baromságait, mint valami összeesküvő.

-           Zoé? – hallottam meg egy csilingelő, mégis ismerős hangot – Tényleg te vagy az, Zoé?

-          Én vagyok! De te hogy kerülsz ide?

-          Jaj, annyira szörnyű volt – vetette magát karjaimba, majd hüppögni kezdett.

-          Polly, Polly – rázogattam, de nem reagált.

A kanapéhoz sétáltam vele, majd, miután leültem, az ölembe vettem. Pont, mint régen – jutott eszembe.

A karomban ringattam, és egy idő után kezdett nyugodtabbá válni a légzése.

Felemelte fejét a vállamról, és megérintette az arcomat egyik kezével.

-          Tényleg te vagy az, Zoé?

-          Igen. De mondd el kérlek, mi történt?

-          Ez…hosszú és nem valami szép történet.

-          Kérlek! Szeretném tudni, mi lett veletek, miután én… - hallgattam el.

Polly fészkelődött egy kicsit, majd felkelt az ölemből, és a szobában kezdett sétálni.

-          Miután azt hittük, hogy meghaltál, apa nagyon dühös volt – kezdett bele. – Mindenkivel kiabált, és teljesen megváltozott. Lassan elmarta maga mellől a barátait. Aztán, mikor ez neki is feltűnt, rájött, hogy ez nem mehet így tovább. Felkereste a vőlegényedet, mivel meg akarta újítani az eljegyzést, csak most én lettem volna a menyasszony. De neki már volt felesége – egy végtelenül ronda, alacsony, vörös hajú özvegy. Így apa más udvarló után nézett. Az exvőlegényednek, mint kiderült, volt egy bátyja, és apa szerződést kötött vele. Pár hónap múlva összeházasodtunk. Nem volt valami jó házasság, rendszeresen megcsalt, ivott. Gyakran volt részeg, és az egyik ilyen este egy késsel nekem támadt.

-          Leszúrt – hördültem fel.

-          Most már mindegy. Már a Pokolban szenved.

-          És ki változtatott át?

-          Egy James nevű férfi. Állítólag bejöttem neki, és társának akart. Aztán jött egy másik nő, aki megharapta a férjemet. De James végül megölte őt, és követte a másik vámpírnőt. Nagyon egymásra voltak hangolódva, amikor legutóbb találkoztam velük.

-          És ez után?

-          Kóboroltam, aztán rövid időn belül találkoztam a Denali- klán tagjaival – intett a többi vendég felé.

-          Szia! – állt elém a vörös hajú lány – Tanya Denali a nevem.

-          Én pedig Kate vagyok – ölelt át a másik Denali lány.

-          Örülök a találkozásnak. Zoé Harrison!

Körbenéztem, Emmettet keresve a tekintetemmel – mégiscsak ő van itthon - , de sehol sem találtam. Felvont szemöldökkel meredtem a kanapéra, ahol az előbb még ott ült.

-          Pár perce ment el, az ismeretlen pasi meg követte – tájékoztatott Tanya.

-          Oh, hála Istennek -  fújtam ki a levegőt.

Rövidke időre, de megszabadultam tőle. A szobában tartózkodók mind érdeklődve néztek rám, Pollyból pedig majd’ kiszakadt a nevetés.

-          Mármint… - jöttem rá, mit is mondtam.

-          Hagyd csak, érthető – nevettek -. Már ez a húsz perc is sok volt, pedig csak állt a sarokban, és téged bámult…

-          Szeretek új embereket, vámpírokat megismerni, de a vele való találkozást szívesen eltörölném – vallottam be.

-          Érthető – bólintottak egyszerre.

Nem sokkal később Nessie hazaért – Jacob vidámparkba vitte őt -, és egyből a lányokhoz sietett.

Elgondolkodva néztem Pollyt.

Örömmel teli volt, vidáman játszott, és látszott rajta, hogy szereti a fogadott családját.

Vajon én is ilyennek tűnök egy külső szemlélődő számára?

Visszagondoltam Aurorahra, aki azt hitte, Edwarddal egy pár vagyunk.

Igen, valószínűleg én is családtagnak nézek ki egy külső szemlélődő szempontjából.  És – döbbenetemre – ennek örültem legbelül.