Villámcsapás II. - Prológus

Üdv ismét!

Bizony, ezt is megéltük. Elhoztam a második rész prológusát, ami nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hosszú lett prológushoz képest....

Hmm... Musafannak ajánlom, majd meglátod, miért :P

Jó olvasást, és árasszatok el kritikával!

Pussz:

Dewi ^ ^ 

**PROLÓGUS**

1986, Olaszország, Ruoti

Ha az embernek különös kisbabája születik, két dolgot tehet: megtarthatja vagy elhagyhatja.

Ha a megtartás mellett döntenek, nagy az esélye annak, hogy a gyereket teljesen elkényeztetik – ha a külseje átlagon felüli, legalább ugyan azt a szeretetet kapja meg, mint más gyerekek.

Csak, általában észrevétlenül, de ez a szeretet több mint kellene.

A sok plusz szeretettől önbizalma az egekbe emelkedik, és lassan-lassan szabályosan elvárja, hogy körülugrálják. A gyerek csak flegmán odaveti szüleinek, hogy ő akar valamit.

Semmi kérlek, semmi szeretlek, mégis azonnal megkapja, amit akar.

Az önbizalma a felhők között, önkritikája viszont nincs.

Viszont vannak olyan gyerekek is, akiket a szülők eltaszítanak maguktól. A szerencsésebbek árvaházba kerülnek, de akad olyan is, aki az utcán marad.

Szomorú sors egy kisgyereknek.

Én egyik kategóriához sem tartoztam. És nem azért, mert átlagos voltam.

Nem voltam az – tudomásaim szerint egy hétéves gyerek nem néz ki tizennyolcnak. Én ilyen voltam.

Félvér.

Az anyám ember, az apám vámpír.

Igazából könnyen egy lehettem volna a fent említett gyerekek közül. Valószínűleg az első csoportba tartoztam volna.

De az anyám meghalt, mielőtt még megszülettem.

A bátyám és én árvaházba kerültünk.

Nem mondhatom, hogy szerettem ott lenni – én voltam a „boszorkány”.

Természetellenesen gyorsan nőttem, és ezt az emberek furcsának találták, mind a felnőttek, mind a gyerekek.

Elzártak a többi gyerektől, még a bátyámtól, Juliotól is, és féltek tőlem.

Nagyon megviselt az elutasításuk, de Julio mindig jobb kedvre tudott deríteni.

Aztán beteg lett.

Tüdőgyulladása volt, és a helyi orvos semmi bíztatót nem tudott mondani.

Én azonban reménykedtem, de lelkesedésem egyre kisebb és kisebb lett, ahogy Julio napról-napra rosszabb állapotba került.

Vajon tényleg csak pár napja, hete van már vissza? Tényleg ennyi jutott nekünk?

A választ négy nap múlva tudtam meg.

Madam Rosslinaiere kopogott a régi, ócska faajtón, mely a padlásszobába – birodalmamba – vezetett.

A bátyám meghalt – közölte hidegen, érzelemmentesen a hírt, én pedig összeroskadtam a padlón.

Vége. Ennyi volt. Nincs tovább.

Julio összesen huszonegy évet kapott.

Huszonegy rövidke évet, mielőtt távoznia kellett.

Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy már egy jobb világban van. Anyával és az édesapjával.

***

Lassan lépkedtem a gyengélkedő felé, egyik oldalamon az árvaház egyik nevelőnője, Madam Rosslinaiere, jobbomon pedig az igazgatónő, Madam Corsiloislaniroiar.

A gyengélkedő a földszinten volt, távol mindentől, mellette raktárak és nem használt szobák voltak.

Megálltunk az ajtó előtt, Madam Corsiloislaniroiar pedig intett a fejével.

Benyitottam a sötét terembe, és bementem. Hátranézve láttam, ahogy az igazgatónő és a nevelőnő elmennek.

Lassan mentem beljebb a gyengélkedőben. Mindenhol ágyak voltak, köztük függönyök.

Leghátul az egyik fehér anyag el volt húzva.

Közelebb léptem, majd félretolva a függönyt az ágy mellé léptem.

Nagyot sikítva ugrottam el az ágy mellől.

Amikor az ember a halott bátyjához igyekszik, nem egy, az ágyon üldögélő, ismeretlen férfira számít.

Márpedig itt ez történt.

Egyből tudtam, hogy egy vámpírral van dolgom – elárulták végső soron a vörös szemei.

Világosbarna, hullámos, félhosszú haja volt, a bőre pedig fehér.

Egy hófehér inget viselt, e fölött pedig egy hanyagul megkötött piros nyakkendőt.

Ha nem éppen a bátyámat vesztettem volna el pár órája, talán elidőzött volna a szemem egy-két helyen, de most még egy, az ágyon üldögélő, szexi pasi sem tudott eltántorítani eredeti célomtól: valahogy megmenteni a bátyámat.

A pasi leugrott az ágyról – eddig vígan lóbálta a lábait -, és elém állt. Végigmért – tekintete bizonyos helyeken tovább időzött el -, majd egy elbűvölő mosolyt villantott rám.

-          Hello – mosolygott elbűvölően.

-          Öhm….szia?

-          Nem is tudtam, hogy egy ilyen Isten háta mögötti helyen ilyen szép virágszálat találok. Oh, de milyen modortalan vagyok! Engedd meg, hogy bemutatkozzam…

-          Adam, hagyd ezt a szépséges, virágzó rózsabimbó-málnás sütit! – lépdelt be a hátsó ajtón egy újabb férfi.

-          …  a nevem Adam! – fejezte be mondatát.

-          Az én nevem Ferdinand – lépdelt elém az újonnan belépő -. Adam és én ikrek vagyunk, bár nem látszik – nevetgélt.

-          Fergeteges, viszont elárulnátok, hová lett a bátyám? Magas, szőkésbarna haja volt, és viszonylag barna bőre.

-          Jaaa, a haldokló fiúra gondolsz? Elvittük – vont vállat Ferdinand.

-          Hogy mi?!

-          Nyugodj meg, szívecském – hajolt közelebb hozzám Adam -. A bátyád rendben van!

-          Vagyis, most per pillanat nincs, de majd lesz- gondolkodott el Ferdinand.

-          Hová vittétek? Vigyetek azonnal hozzá!

-          A-a! – ugrott be egy harmadik hasonmás is – Ez sajnos kivitelezhetetlen, szépséges kisasszony!

-          Abraham, mit keresel te itt? – lepődött meg Ferdinand.

-          Hmm? Ja, leállt a szíve… egy hullát meg minek őrizgessek? – tárta szét karjait.

A következő pillanatban ellepett a sötétség.

***

Egy ismeretlen szobában, egy ismeretlen ágyon ébredtem. Felettem Adam, Abraham és Ferdinand.

Érdeklődve kémleltek, én pedig egy hirtelen mozdulattal felültem az ágyon.

Egy hangos kiáltást hallottam, és a hang felé fordulva hatalmas kő esett le a szívemről.

Julio feküdt az ágyon, arcát eltorzította a fájdalom – kegyetlenség, de örültem, hogy szenved.

Ha szenved, akkor él. Nem halt meg. Rendbe fog jönni!

Az ikrek is odafordultak, majd egymásra néztek.

A következő pillanatban Abraham felkapott, és elrohant velem, messzire a háztól.

Már jó tíz perce futott, amikor végre megállt, és letett a földre.

-          Mi történt? Mért hoztál el?

-          Mert ébredezik, és mivel neked van véred, történhetnek kellemetlen dolgok, ha érted, mire gondolok!

-          De hát az átváltozás három napig tart!

-          Két napot szépen átszundikáltál! Hmm…mi lenne, ha visszamennél az árvaházba, amíg a bátyád önuralma stabil nem lesz?

-          Oh. Hát…. gondolom, nincs más választásom.

-          Hát, bocsi! De nekünk most a bátyádra kell vigyáznunk. Nem tudunk most veled foglalkozni!

-          Abraham?

-          Tessék?

-          Megígéred, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot? Nekem már csak Julio maradt. Nem akarom őt is elveszíteni!

-          Megígérem! Most viszont mennem kéne… - nézett el a fejem felett.

-          Menj csak!

-          Hazatalálsz?

-          Igen, ismerem Ruotit – mosolyodtam el -. Akkor, a viszont látásra!

-          Vigyázz magadra! Remélhetőleg rövid időn belül találkozunk még!- szólt, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.

Még néztem egy darabig utána, majd elindultam az árvaház felé.