Villámcsapás II. - 2. fejezet

Jó olvasást, és Boldog karácsonyt mindenkinek!
Pusszi:
Dewi

 

**2. FEJEZET**

Volterra egy kisváros Olaszország Toszkána régiójában, Pisa megyében. Volterra már a neolitikum korában is létezett, később fontos etruszk központ volt, majd a római korban municipiummá vált – valószínűleg ezt mondta volna egy történelemtanár, ha azt kérem, jellemezze Volterrát.

A fentiek mind igazak, mégsem a város történelmi jelentősége jut eszembe, ha rá gondolok.

Lelki szemeim előtt a Piazza dei Priori, Volterra gyönyörű főtere, a hatalmas katedrális, a Római-korból származó színház jelenik meg.

Mind-mind gyönyörű épületek, színhelyek, melyeket minden embernek látnia kéne!

Valószínűleg elgyönyörködtem volna a régi épületek szépségeiben, de most nem volt erre időm.

Fontos céllal jöttem ide, és nem volt időm holmi nézelődésre.

A főtér felé indultam, majd beléptem a Palazzo dei Priori hatalmas épületébe.

Egy rövidebb folyosó vezetett egy kerek terembe, melynek berendezése illett a vár hangulatához, mégis modern volt.

Oldalt egy íróasztal mögött egy titkárnő ült. Szőke haját szoros kontyba tűzte, fekete keretes szemüveget és kék kosztümöt viselt.

Amint meglátott, felemelkedett a székéből, és elém lépett.

-          Üdvözlöm Volterra várában, de sajnos ma nem fogadunk látogatókat! Viszont holnapután már újra megnyílik a vár kapuja a kíváncsi emberek előtt!

-          Én nem holmi bámészkodó vagyok – néztem le a nőre, mialatt fagyosan válaszoltam.

-          Sajnos ma akkor sem fogadunk látogatókat!

-          A Volturihoz jöttem. Kérem, vezessen hozzájuk!

-          Mint már mondtam, ma nem fogadnak az urak látogatókat! Kérem, távozzon!

-          Nekem feltétlenül beszélnem kell velük!

-          Ma nem fogadnak látogatókat! Jöjjön vissza két nap múlva!

-          Ha nem segít, majd odatalálok egymagam!- szóltam, és elindultam az ajtó felé.

Egy lépcsőt pillantottam meg benyitva rajta. Dühösen, indulattal telve indultam lefelé a lépcsőn, majd mikor leértem az alagsorba, folytattam utamat a folyosón.

Pár perc múlva egy hatalmas ajtó előtt találtam magam, és kopogás nélkül benyitottam.

Középen három trónon ült egy-egy vámpír – Aro, Caius és Marcus.

Meglepetten vonták fel szemöldöküket beléptemkor, majd lassan felemelkedtek ülő helyzetükből.

-          Ma nem fogadunk vendégeket! – szólalt meg Aro.

-          Nem vendégeskedni jöttem! Be szeretnék lépni a testőrök közé!

-          Nocsak. Ez igazán érdekes. Van valamilyen képességed?

-          Nem mondhatnám, viszont…

-          Akkor azt hiszem, ezt a beszélgetést be is fejezhetjük! Elég testőrünk van, de a különleges személyeket mindig szívesen fogadjuk! Így viszont… - tárta szét karjait.

-          De én…

-          Kérlek, most távozz! Éppen egy fontos tanácskozást szakítottál félbe!

-          De…

-          Mercedes majd megmutatja a kijáratot!

Egy hatalmas vámpír állta el az utamat, ezzel akadályozva engem, hogy közelebb mehessek az uralkodókhoz.

Dühösen fordítottam hátat nekik, majd követtem a titkárnőt – Mercedest.

A már megismert folyosón keresztül visszavezetett a kör alakú teremig, majd megállt az íróasztal előtt.

Mivel nem volt más választásom, elhagytam az épületet.

Morcosan vágtam át a téren, nem figyeltem az emberekre – így történhetett az, hogy szabályosan beletrappoltam egy idegenbe.

Szegény egyből feldőlt, én pedig szépen ráestem. Gyorsan feltápászkodtam róla, és a kezemet nyújtottam felé, miközben nem győztem bocsánatot kérni.

-          Ez sem az én napom – morgolódott, miközben a felsőjét próbálta megtisztítani a ráragadt koszszemcséktől.

-          Tényleg ne haragudj, nem volt szándékos! Esetleg tudok segíteni valahogy?

-          Kétlem, hacsak nem tudod, hogy tudok megölni egy csapat vérszívót!

-          Öhm… ma már kitűnő spray-ket és különböző szereket lehet kapni erre specializálódott boltokban – mondtam halkan.

-          Mit is vártam… - nevetett magában.

-          De egy légycsapó is sokat segíthet – tettem hozzá.

-          Kétlem, hogy az segítene ebben az esetben – nézett rám, és egyből abba hagytam a halandzsázást.

A lány szeme vérpiros volt. Hófehér bőre éles kontrasztot alkotott fekete hajával. Alacsony termetével leginkább egy élő Hófehérkére emlékeztetett.

-          Azt hiszem, a te esetedben tényleg nem segít sokat egy légycsapó.

-          Valóban. Viszont most tényleg meghalnak – indult el feldühödve a kastély felé.

-          Megkérdezhetem, hogy mért akarod őket eltenni láb alól?

-          Mert átváltoztatták a húgomat!

-          Ez mért olyan nagy probléma?

-          Susie inkább meghalt volna, mintsem ezt az életet válassza. Az akarata ellenére tették ezt vele!

-          Értem. De az is lehet, hogy nem bánta meg, hogy ilyenné vált! Végül is mégiscsak él, már ha ezt életnek lehet nevezni. Én a helyében a vámpírság mellett döntöttem volna szintén, hiszen így együtt lehet a nővérével.

-          De ő utálja ezt. Sose akart ez lenni. Látszott rajta, amikor elmondtam neki, hogy mi vagyok – torpant meg.

-          Ne tedd ezt! Ha most bemész azon az ajtón, meghalsz. Nagy fájdalmat fogsz neki okozni! Biztos, hogy nem fogan kegyelmezni! Ma nincsenek jó kedvükben. Én sem léphettem be a testőrségbe.

Lehajtotta a fejét, és gondolkozott pár percig. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon.

Ugyan nem ismertem, de átéreztem a helyzetét.

Vigasztalásul megöleltem, és engedtem, hogy könnytelenül zokogjon.

Simogattam a hátát, hátha megnyugszik.

A semmiből egy lány szaladt oda hozzánk, és átölelte a lányt, én pedig félreálltam.

-          Susie? – nézett fel hitetlenkedve, majd sírva a húga nyakába vetette magát.

-          Rachel, én úgy sajnálom! Nem gondoltam komolyan, amiket mondtam!

-          Susie?

-          Szeretlek, Rach, ne haragudj rám! Margie elmondta, mit akarsz csinálni! Felejtsd el, kérlek! Felejtsd el, Rach!

-          Susie…

-          Most nem tudok tovább itt maradni. Éhes vagyok, Rach! Menjünk innen!

-          Susie, gyere, el kell mennünk! – ragadta meg a vállánál fogva a lányt egy idősebb nő, majd Rachel felé fordult – Cecinában megtalál minket, csak keresse az öreg zöldségesnél Gracie-t!

Egy másodperc múlva pedig már ott sem voltak. Rachel maga elé meredt, én pedig odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezemet.

-          Minden rendben? – kérdeztem, de mielőtt válaszolhatott volna, egy örömteli tapsolás elhallgatatta.

-          Mért nem mondtad nekünk, hogy alakváltó vagy?

-          Aro? – fordultam az uralkodó felé.

-          Így persze teljesen más a helyzet! Egy ilyen különleges képességet mindig szívesen látunk!

-          De én nem vagyok alakváltó! – a mellette álló vámpírhoz fordult, majd megfogva kezét felderült az arca.

-          Hát már hogyne lennél az?!

-          De… - szóltam volna, de Rachel befogta a számat.

-          Páratlan tehetség, ugye? – mosolygott megnyerően Aróra, aki bólogatott.

-          Nos, akkor hajlandóak vagyunk bevenni téged a testőrök közé!

-          Tényleg? – hitetlenkedtem.

-          Igen. De mondd csak, mi is a neved?

-          Sophie. Sophie Ristorie.

-          Rendben, Sophie. A tudnivalókat majd megtárgyaljuk egy másik alkalommal, most viszont nagyon elfoglaltak vagyunk! Gyere vissza egy hét múlva, és akkor beszélhetünk róla!

-          Rendben van! Itt leszek!

Aro visszament a kíséretével együtt a várba, én pedig még mindig nem akartam elhinni, hogy ekkora szerencsém van.

A vámpír, aki jelentett Arónak, nyilván azt hitte, alakváltó vagyok – valószínűleg nem vette észre, hogy Susie nem én vagyok.

Oldalra néztem, hogy köszönetet mondjak Rachelnek, de már csak a hűlt helyét láttam.

Magamban viszont nagyon hálás voltam neki – nélküle most nem lennék leendő Volturi testőr.

Nélküle sosem tudnám kellően megbosszulni Julio halálát.

Így viszont lesz esélyem.

Pár félmondat, és nyert ügyem van.

Az alakváltókat örökre el fogjuk törölni a Föld színéről – egyszer és mindenkorra!