Villámcsapás II. - 3. fejezet

Üdvözletem minden kedves elvetemültnek, aki Karácsony második napján van olyan fanatikus, hogy a blogon lóg...

Meghoztam a harmadik fejit, mint látjátok...

Az, hogy ma feltettem, Mercinek köszönhető, akinek előre is jó "telelést" kívánok!

Jó olvasást, és tényleg nagyon-nagyon várom a kritiket!

Puszi:

Dewi 

***3. FEJEZET***

Piszkos és izzadt voltam, nem csoda hát, hogy az első dolgom, miután hazaértem, a kényelmes fürdőszoba felkeresése volt.

A kád elé érve megengedtem a vizet, majd egy kevés fürdősót és habfürdőt öntöttem a hófehér kádba.

Míg a víz folyt, a tükör elé léptem.

Csalódottan állapítottam meg, hogy a Joshsal való játék még mindig nem tartozik abba a kategóriába, ami után továbbra is szalonképes marad a külsőm.

Hosszú, hullámos, szőke hajam piszkos volt a beleragadt sártól, kék szemeim alatt pedig karikák éktelenkedtek.

Csodálatos.

Remélhetőleg egy kis alvás segít majd rajta.

Levettem a ruháimat, miután a kád megtelt vízzel, majd nagyot sóhajtva helyezkedtem el a forró vízben.

Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a víz körülöleli testemet.

Miután lemostam magamról a rám ragadt koszt, egy törülközőbe csavartam testemet, majd a hálószobámba mentem.

Mivel nem voltam teljes értékű tagja a Volturi testőrségének, csak amolyan „beugró”, saját lakásom volt, és csak ritkán mentem személyesen a Volturi uralkodóhármas elé.

Nem Volterrában laktam – úgy tíz kilométernyire éltem egy kisvárosban, Pomarance-ban.

Egy pici házban laktam a város külső részén.

Szomszédjaim voltak, de csak nagyon ritkán tartózkodtak otthon. Fiatal pár voltak, a nőnek cukrászdája volt, a férfi pedig ügyvéd.

Mivel félvér vagyok csak, így nem kell aggódnom azon, hogy esetleg lelepleződöm valahogy. Ugyan Olaszországban nem ritka a napsütés, mégsem kell naphosszat a házban töltenem – a bőröm ragyog ugyan, de nem feltűnően.

A házam kicsi volt, de imádtam.

A bejárati ajtón belépve a közepes méretű nappaliban találta magát, aki benézett hozzám. A fal vajszínű, a heverő mellett pedig egy hatalmas ablakon át jött be a napfény.

Egy fal választotta el a konyhát a helyiségtől. A falat pink árnyalatok borították, a szekrények pedig sötétbarnák voltak.

A nappaliban lévő lépcső mellett volt a picinyke fürdőszobám.

Ez volt a ház legkisebb helyisége. Éppen elfértek benne a szükséges dolgok.

A padlástérben lévő hálószobám viszont tágas, nagy volt.

A sárga és a fehér színek jellemezték a szobát, amit a nagy ablakon beszökő napsugarak még szebbé tettek.

Büszke voltam a házamra, ugyanis a saját pénzemből vettem és alakítottam minden részét. Az édesanyám ugyanis hagyott rám pénzt, mint utólag kiderült.

Vagyis, elvileg fele-fele arányban kaptuk volna meg Julióval, de így az összes rám szállt.

Miután magamra kaptam egy nyári ruhát, a konyha felé vettem az irányt.

 A nyitott hűtő előtt állva csalódottan állapítottam meg, hogy senki nem hozott nekem ajándékba főzési ismereteket.

Becsuktam az ajtót, és a telefon felé vettem az irányt.

Marad a pizza – micsoda változatosság!

Amíg vártam, hogy megérkezzen az étel, leültem a kanapéra, és a leveleimet olvasgattam. Csupa felesleges dolog – egy rakat szórólap, pár szerelmeslevél, és számlák.

Emlékszem, amikor először írt nekem egy fiú, nagyon meglepődtem.

Mivel félig vámpír vagyok, a külsőm átlagon felüli – nem vagyok vak, van szemem, és tisztában vagyok az értékeimmel -, de ezért annyira nem vagyok csodálatos.

Sőt. A mellem kicsi, a hajam kezelhetetlen, és persze azért arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy néhanapján vért iszom.

Azaz a párkapcsolatok kizárva.

A csengő hangja rángatott ki a gondolataimból. Az órára nézve megállapítottam, hogy még csak öt perc telt el, tehát nem valószínű, hogy a pizzafutár lesz az.

Az ajtó melletti ablakon kikukucskáltam, és feltevésem, miszerint nem a pizza érkezett meg, beigazolódott.

Az ajtó előtt fekete köpenyben alacsony lány – vámpír – állt.

Az ajtó elé siettem, és beengedtem.

Lorna felemelt állal lépte át a küszöböt, én pedig fejcsóválva csuktam be mögötte az ajtót.

Királynőhöz méltóan engedte le magáról a fekete köpenyt, majd lenézően mérte végig egyszerű ruhámat.

Már előre féltem, hogy ezúttal mit fog kifogásolni.

Lorna két és fél éve volt Volturi tag, és a világ legbeképzeltebb vámpírja címet viselhette. Hússzú, világosszőke haja volt, a szemei pedig mindig vérvörös színben pompáztak. Lenézte a többi vámpírt, és rendkívül kötekedő volt.

Persze Aro, Caius és Marcus előtt játszotta a jó kislány szerepet.

Mikor több hétig bent maradtam Volterrában, megfigyeltem a lányt, és döbbenetes dolgot fedeztem fel!

Lorna szerelmes Caiusba.

Miután ezt a felfedezést tettem, rájöttem, hogy nem csak nekem tűnt fel. Még aznap délután egy csapat odament Lornához, és megkérdezték.

Természetesen tagadta, de én nem hittem neki.

Túl egyértelműek voltak a jelek.

-          Lorna, ugye tudod, hogy nyár közepe van? – kérdeztem, miután dívaként leereszkedett a kanapémra.

-          Már hogyne tudnám! És én, veled ellentétben azt is tudom, mi a trendi idén – mutatott ruhájára, ami szerintem egy kicsit többet mutatott, mint kellene…

-          Mit akarsz?

-          Caius és a Volturi küldött! Beszélni akarnak veled!

-          Feladatot kapok?

-          Szerintem nem… lehet, hogy csak ki akarnak rúgni a csapatból! Mondjuk, tökre megérteném őket! Nem vagy ide való! – mondta sajnálkozva.

-          Azért, ha nem haragszol, megkérdezem őket is!

-          Te tudod! Bár, én a helyedben nem égetném magam a vámpírok előtt!

Ekkor csöngettek, én pedig siettem ajtót nyitni.

Az ajtó túloldalán a pizzafutár állt.

Nyilván új lehetett, mert ahogy meglátott, a szíve egy pillanatra kihagyott, majd őrült ütemre váltott.

-          Szia…én Jack Pearner… öhm… vagyis…meghoztam a pizzádat!

-          Köszönöm – mosolyodtam el -. Mennyivel tartozom?

-          Öhm… izé…

-          Sophia, tudod jól, hogy nem szeretek várni! – jelent meg a hátam mögött Lorna – éjfekete szemekkel -, mire szegény fiúnak betelt a pohár.

A szája tátva maradt, sebesen lélegzett, majd egyszer csak hátat fordított, és se szó - se beszéd elment.

-          Hé! Itt hagytad a pénzt! – kiáltottam utána, de meg se hallotta.

-          Gyere már, Sophia, nincs nekem időm a hülyeségeidre! – szólalt meg Lorna, majd kivette a kezemből a pizzásdobozt, és egyszerűen a kukába hajította.

Nagyot sóhajtva indultam a hálószobámba, majd összeszedtem néhány ruhát, és indultam is lefelé, ahol egy türelmetlen Lorna várt rám.

***

A Trónteremben álltam, velem szemben a három uralkodó, mellettem Lorna, aki cseppet sem feltűnően csorgatta a nyálát Caius irányába.

És akkor még ő mondja, hogy nem szerelmes belé…

-          Lorna, Sophie, fontos feladatunk van számotokra – emelkedett fel székéből a Lorna által istenített személy.

-          Mi az, mester? – kérdezte behízelgő módon Lorna.

-          Ha csendben maradnál, már tudnád! – szólt Caius, mire belőlem majdnem kitört a röhögés – Hírt kaptunk, miszerint gyermekeket változtattak át Salem városa mellett. Rátok bíznánk a feladatot, ha elég rátermettnek érzitek magatokat hozzá!

-          Én mindenképpen vállalom – szólaltam meg. Az uralkodók bólintottak.

-          Salem? De az olyan messze van! – nyafogott Lorna - Vele meg aztán pláne! – nézett rám.

-          Sejtettem, hogy túl gyáva vagy egy ilyen feladathoz. Már csak azt nem értem, mit keresel egyáltalán a testőrség tagjai között – mondta Caius.

-          Elvállalom én is! – lett mérges Lorna.

-          Nagyszerű! Akkor akár indulhattok is!

-          Igen, mester – hajtottam fejet előtte.

-          Már most? – panaszkodott tovább Lorna, viszont Caius egy pillantásával elhalgatatta.

Beletörődve az elkerülhetetlenbe indultam ki a várból, mögöttem meg Lorna loholt.

Csak azt tudnám, mért pont ő?