Villámcsapás II. - 1. fejezet

Üdv ismét!

Először is, bocsánatot szeretnék kérni, hogy ennyi ideig nem volt friss. Szörnyen sajnálom!

Az igazság az, hogy a drága, imádnivaló tanárkák (...) úgy döntöttek, a legjobb lesz az utolsó héten megíratni a dolgozatokat - az összes tantárgyból...

Szóval, elég sok tanulnivalóm volt a héten, így konkrétan ma jutottam csak a gép elé hosszabb idővel rendelkezve, így csak ma tudtam megírni a második fejit. Bizony, már van konkrétan két fejezetem! :P

Szóval, elhoztam az első részt, remélem érthető lesz, és élvezni fogjátok!

Jó olvasást és várom a komikat (vegyetek példát Merciről és Musafanról!!!)

Pussz:

Dewi ^ ^ 

**1. FEJEZET**

2009

Huszonhárom éve vesztettem el a bátyámat. Huszonhárom hosszú, fájdalmas év van a hátam mögött.

Ferdinand, Abraham és Adam átváltoztatták – de én mégis elvesztettem.

Julio gyűlölte ezt a létet. Minden egyes percét vámpír életének elfelejtené, ha tehetné.

Csak miattam próbálkozik – tudom jól. De ahogy teltek az évek, egyre elkeseredettebb lett, vele pedig én is.

Hiszen ha gyűlöli a vámpírságot, akkor engem is gyűlöl!

Az egészet én okoztam számára.

Ha én nem lettem volna, akkor anya nem halt volna meg. Ha ő élne, akkor Julio nem került volna árvaházba.

Ha rendes otthona lett volna, akkor nem kapta volna el a betegséget.

Ha egészséges maradt volna, emberként élhetne.

Emlékszem, három évig nem láthattam. Abraham megtiltotta, hogy meglátogassam, mert ugyan viszonylag jól bírta az emberi vér illatát, de azért nem mertek kísérletezni.

Így hát visszamentem az árvaházba, ahol mindenki úgy tudta, Julio halott.

A legnagyobb év az alatt a három év alatt az volt, amikor az egyik ebédnél egy ismeretlen lány hozta nekem az ételt – mint „boszorkány”, nem mehettem társaságba, és mindig hoztak fel nekem szükséges dolgokat.

Mint kiderült, őt is kiközösítették, hála élénkvörös, göndör hajának.

Anabelle volt a neve, tizenhat éves volt, és gyógyíthatatlan beteg. Furcsa lány volt, de nagyon szerettem.

Idővel legjobb barátnők lettünk, és félve, de beavattam a titkomba is.

Meglepően jól fogadta – elmondása szerint mindig tudta, hogy létezik a természetfeletti.

Az egyetlen, ami zavart, hogy gyakran ellenségeskedtek vele, hála nekem. Nagyon sokszor próbáltam meggyőzni, hogy a saját érdekében kerüljön engem, de ilyenkor mindig leszerelt pár mondattal, miszerint „Te vagy az én lelki-testvérem! Ugyan olyan bolondok vagyunk mindketten!”, vagy „Inkább egy magadfajtával barátkozom, mint a lenti okostojásokkal!”.

Így hát maradtunk barátok. Őszintén beavattam minden titkomban, és amikor elmondtam, hogy a bátyámra várok, elutasítás és lehurrogás helyett helyeselte és támogatta tervemet.

Amikor elérkezett a várva várt nap, szorosan átölelt, és megígérte, hogy találkozunk még.

Valahol.

Valamikor.

Valahogy – de ebben teljesen biztos volt.

A bátyám lelkileg instabil volt, és eltűnt belőle az a tipikus julio-s higgadtság.

Kapkodó és türelmetlen lett, én pedig segíteni próbáltam neki, de, mint kiderült, inkább hátráltattam.

Nem tudtam, mit tehetnék. Teljesen tanácstalan voltam, és féltem, hogy őt is elveszítem.

Amikor már a holtponton voltam, megjelent a segítség – egy német lány, Helga személyében.

Julio egyből beleszeretett, és Helga viszonozta szerelmét. Pár hónap múlva összeházasodtak – Julio szerette a hagyományokat -, én pedig mérhetetlenül boldog voltam.

Olyan volt, mintha kicserélték volna a bátyámat. Újra türelmes, segítőkész, barátságos, szeretnivaló lett.

Olyan boldog voltam, és az életcélom az lett, hogy segítsem a bátyám kapcsolatát.

Talán emiatt nem vettem észre a fejünk felett gyülekező sötét felhőket.

Túlságosan bizakodó voltam, és félretettem a racionális énemet.

Így történhetett az, hogy egy Julióval közös vadászat után az otthonunkhoz visszatérve a kedves kis faházat lerombolva, leégve találtuk.

A förtelmes szag pedig elárulta, hogy nem a ház volt a fő veszteség.

Julio teljesen magába fordult ezek után. Csak bolyongott, nem figyelt senkire, rossz volt ránézni.

Nem tudtam, hogy segíthetnék neki.

Aztán egyik nap felélénkülve csörtetett be hozzám, és közölte velem, hogy vadászni megy.

Nagyon megörültem, hiszen reménykedtem benne, hogy visszakapom a bátyámat.

De, mint utólag kiderült, a bátyám vadászás címszó alatt nem azt értette, mint én.

Majdnem szívrohamot kaptam, amikor először megláttam, ahogy egy medve nagyságú farkassal harcol.

Félelmetes volt nézni a harcot, amiből a bátyám került ki győztesen.

Mikor végzett, vérben forgó szemekkel fordult felém, kezében pedig az apró gyűrűt tartotta, amivel Helgát jegyezte el.

Így kezdtünk el vadászni a vérfarkasokra.

***

A legnagyobb csendben guggoltam a hatalmas szikla mögött, mellettem bátyám.

Vártam, hogy a fák közül kilépjen a hatalmas állat, de csak nem jött.

***

A bátyám nagyon büszke volt rám, és ezt gyakran el is mondta nekem. „Az én kis hugicám végre rátalált a helyes útra!”

Én pedig fürödtem a büszkeségében. Furcsa volt ez az új Julio, de nem feltétlenül rossz.

Két életcélja lett: megbosszulni a felesége halálát, és életben tartani engem.

Próbáltam mindkettőben segítséget nyújtani neki.

Először megtiltotta, hogy én is harcoljak, hiszen így sokkal nagyobb veszélyben voltam.

Az én feladatom az volt, hogy kutassak.

Minél többet tudunk az ellenségről, annál könnyebben végzünk velük.

Könyveket és egyéb feljegyzéseket találtam, amit aztán behatóan áttanulmányoztunk, elraktároztuk fontosabb időkre.

Pár hónap után már a vérfarkasok szakértőivé váltunk – így derült ki az is, hogy a fő célpontjaink gyakorlatilag nem is vérfarkasok.

Alakváltók.

Olyan hatalmas dögök, akik azért léteznek, hogy elpusztítsanak minket.

***

Az egyik bokorból halk zörejek hallatszottak. Enyhén felemelkedtem, hogy jobban lássak, majd csalódottan ereszkedtem vissza, amikor egy nyúl rémülten szaladt el egy másik bokorba.

Oldalra sandítva láttam, hogy Julio szeretetteljes mosollyal az arcán néz rám, miközben a fejét csóválja.

***

Az első áldozatom egy forró júliusi napon lehelte ki életét.

Nem terveztem aznapra farkas-vadászatot. Éhes voltam, és úgy döntöttem, fogyasztok egy kis túrázó-vért.

Az erdőben, ami mellett laktunk, gyakran jártak-keltek emberek, akik kijöttek egy kis ismerkedésre a természettel. Általában már nem mentek vissza – különös érzékem volt ahhoz, hogy megmondjam, mikor van egy ember nagy veszélyben – persze bizonyos határokon belül.

Tehát, vadászni indultam, és már éppen jókedvűen lakmároztam az áldozatomból, amikor egy hatalmas dög lerántott az ebédemről.

Hátrafordultam, és bosszúsan meredtem ellenfelemre.

Az leblokkolt külsőm láttán, amit én kihasználtam. Egy egyszerű mozdulattal széttéptem, és a biztonság kedvéért a mindig nálam lévő gyufával felgyújtottam.

Kezdő volt még.

***

Visszafordulva már csak azt láttam, hogy egy óriási, éjfekete monstrum száguld felénk.

Julio még mindig rajtam röhögött.

***

Visszatérve egy letargikus Juliót találtam otthon, amint fényképeket nézeget.

Lehuppantam mellé, és boldogan újságoltam el neki, mit tettem.

Az arca egyből felélénkült, és boldogan ölelt át, miközben adott egy puszit a homlokomra.

Mikor megkérdeztem, hogy tarthatok-e vele én is ezen túl, azt felelte, hogy természetesen.

Hihetetlenül boldog voltam.

***

Fölegyenesedtem, és bátyám elé álltam, próbálva védeni őt. Értetlenül bámult rám, aztán meglátta a felénk közeledő farkast.

***

Az első közös farkas-vadászatunkon nem csinálhattam szinte semmit.

Julio a fejébe vette, hogy először is meg kell tanuljam, mik a gyenge pontjai egy farkasnak.

Mikor megemlítettem neki, hogy ezt már mind tudom, csak legyintett egyet, majd közölte velem, hogy élesben a dolgok teljesen mások…

***

Julio az utolsó pillanatban félrelökött, majd magatehetetlenül hagyta, hogy a farkas nekiugorjon.

Percek voltak csak, de életem legfájdalmasabb percei…

***

Mindig legyen nálad valamilyen gyújtóeszköz!

Sose hagyj elmenekülni egy alakváltót!

Ne engedd, hogy mögéd kerüljön!

Ha mögéd került, fordulj meg, de gyorsan!

Sose engedj a kiskutyaszemeiknek!

Sose hezitálj, ha alakváltót látsz!

Addig ne gyújts tüzet, amíg egy is, de életben van! A tűz számunkra is ártalmas!

***

Meredten bámultam előre. A farkas farkcsóválva fogta szájába a bátyám egyik karját, és a tűzre vetette, amit egy társa gyújtott.

Háttal álltak nekem, én pedig kihasználtam ezt.

Egy nedves könnycsepp tört utat az arcomon.

Zokogva rontottam neki a farkasoknak.

A bátyám gyilkosainak.

***

Ha kilátástalan a helyzeted, egy dolgot tehetsz: kérj segítséget a Volturitól!

***

Sírtam. Keservesen sírtam, mint még soha senki.

Mellettem a bátyám „sírja”.

Az undorító máglya, melyen elégették a testvéremet.

Próbáltam pozitívan gondolkodni – együtt van már Helgával. Már boldogok.

Akárhogy próbálkoztam, de nem ment.

Aztán felálltam. El kell tűnnöm innen! Egyedül vagyok, érzelmileg instabil – könnyű győzelmet szerezhetnék így egy ellenfélnek.

El kellett innen tűnnöm, ha meg akarom bosszulni Julio halálát!

Tudtam, hova kell mennem. Csak egyvalaki segíthet rajtam.

Bosszúra szomjazva indultam el, miközben gondolataimat a bátyám tanácsa kötötte le:

Ha kilátástalan a helyzeted, egy dolgot tehetsz: kérj segítséget a Volturitól!