Villámcsapás - 14. fejezet

Hali mindenkinek!

Meghoztam a fejezetet, várom a kritikákat (légyszi, írjatok!!!), és ne öljetek meg virtulálisan :D

Jó olvasást! 

**14. FEJEZET**

Elmondhatatlanul boldog voltam. A boldogságom gyakorlatilag nem ismert határokat. Az arcomon ott volt a levakarhatatlan „vigyor”, ami a szerelmesekre oly’ jellemző.

A ház felé futottunk, kéz a kézben, hogy végre elmondhassuk, egy pár vagyunk.

Összejöttünk.

Szerelmesek vagyunk egymásba.

Egymáséi vagyunk.

Egy párt alkotunk.

A gondolataim jelenleg igen rózsaszínek voltak – nem is tudom, Edward hogy bírta elviselni őket!

Erre persze csak elmosolyodott, átölelt, és megpuszilta a fejem búbját.

Rövid időn belül megérkeztünk a kis ösvényhez, ami a házhoz vezet.

A levegőbe szagolva számomra ismeretlen farkasokat éreztem.

-          Ez Seth és Leah lesz. Jake haverjai La Pushból – tájékoztatott Edward, mikor kíváncsian néztem felé.

Érdeklődve mentem tovább a ház felé, mivel őket még nem ismertem, ezt azonban pótolni szándékoztam.

Boldogan léptem ki a kis tisztásra, oldalamon Edwarddal, és alig vártam már, hogy megismerhessem a farkasokat.

A ház elé pillantva azonban jókedvem egy szempillantás alatt elpárolgott.

Nem az a látvány fogadott, amire számítottam.

A Cullen család és a farkasok egy vámpírok által alkotott kör közepén álltak.

Teljesen lemerevedtem az ismerős fekete köpenyek láttán.

Edward szintén kővé vált mellettem, és az arcát látva rájöttem, hogy gondolkozik.

Ez persze nem lepett meg, tekintve, hogy a családja – a lánya – fogságban vannak.

Félve pillantottam körül, de sehol sem láttam az olyannyira ismerős alakokat.

Talán csak egy általános ellenőrzés – telepedett szívembe a remény pár perc erejéig. Ugyanis a következő pillanatban a Cullen ház ajtaja kinyílt, és kijött rajta öt személy.

Szorongva pillantottam az ismerős alakok felé – az ajtóban ugyanis Aro, Marcus, Caius, Jane és Alec állt.

Nem tudtam, mit tehetnék.

Az ösztöneim teljesen cserben hagytak.

Ha most Edwardék mellé állok, Aroék megölnek.

Viszont ha a Volturit, a második családomat választom, akkor elvesztem a szerelmet. Ebben teljesen biztos voltam.

A kérdést végül nem én dönthettem el – hiú remény volt csak, hogy a Sors nekem kedvez.

Aro széttárt karokkal, üdvözlő mosollyal az arcán lépett felé.

Edward döbbenten meredt rám, miközben elengedte – eltaszította – a kezemet.

Lehajtottam a fejem.

-          Zoé, örülök, hogy viszontlátlak! – köszöntött, én pedig még mindig csak lehajtott fejjel álltam.

Edward közben egyre távolabb húzódott tőlem, gondolom kiolvasta Aro gondolatai közül a megbízásomat.

-          Hogy tehetted ezt? – suttogta bizonyítva gondolatomat.

-          Edward, én nem…nem így terveztem – suttogtam a szemébe nézve.

-          Nem. Szerintem te pontosan így tervezted!

Csalódottan tekintett rám, én pedig azt kívántam, bárcsak szakadna be alattam a föld.

Bárcsak soha ne lettem volna vámpír.

Bárcsak tovább élhettem volna a szánalmas kis emberi életemet.

Bárcsak soha ne mentem volna az erdőbe.

Bárcsak soha ne találkoztam volna a Volturival.

Bárcsak meg se születtem volna…

***

Újra Olaszországban voltam.

Fél évvel ezelőtt minden vágyam ez volt.  Egy küldetés, annak végrehajtása, és aztán visszatérés az otthonomba.

A küldetés megvolt, a végrehajtása is kipipálva – hozzátenném, hogy közben magamat is jól csapdába ejtettem, de teljesítettem félig-meddig a küldetést! -, és visszatértem Volterrába.

A sok-sok baj közül az egyik viszont éppen az volt, hogy nem éreztem már otthonomnak a kastélyt.

Ha arra gondoltam, hogy otthon, akkor a nagy, tágas, fehér falú Cullen ház jutott eszembe.

Szomorúan jutott el a tudatomig, hogy hiába gondolok a családra, a házra sajátomként, az bizony soha nem volt az enyém, és soha nem is lesz.

Küldetést kaptam.

Egyet a Volturitól.

Ezt nagyjából elvégeztem; Edward szerelmes lett belém, és most itt van, a Volturinál.

Amit viszont nem vettem észre, hogy nem ez volt az egyetlen küldetésem.

Kaptam még egyet.

Még egyet, amire nem jöttem rá. Nem vettem észre.

És most, amikor felfedeztem, már késő.

Küldetést kaptam az élettől.

Ez a küldetés sokkal fontosabb volt minden másnál, de én nem vettem észre, nem vettem komolyan.

Csúfosan elbuktam.

Elbuktam, és fogalmam sincs róla, hogy jóvá tehetem-e még valaha a kudarcomat.

Abban biztos voltam, hogy minden erőmmel próbálkozni fogok.

Már nem reménykedtem abban, hogy esetleg a család tagja lehetek majd valahogy.

Tudtam, ez lehetetlen.

Viszont létezésem utolsó pillanatáig harcolni fogok a bocsánatukért.

Ezt megígérhetem.