Villámcsapás - 15. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, és még mindig várom a kritikákat! De komolyan! Négy-öt ember elolvas egy fejezetet - tudom, mert megnéztem! -, és összesen egy, azaz EGY kritikát kapok (ezer hála érte Mercinek)!!!
Szóval kérlek, írjatok! Lehet névtelenül is, a chatbe, bárhová, de tényleg jól esne pár szó! És nem kell regényeket írni, elég ha annyi, hogy tetszett vagy nem tetszett!
Kérlek! Nem akarok komihatárt bevezetni!
Jó olvasást!
Dewi
 

**15. FEJEZET**

A várba visszatérve utunk egyből a trónterembe vezetett.

A hatalmas ajtón belépve Aro, Caius és Marcus egyből a trónjaik felé vették az irányt, Jane és Alec a három trón mellett helyezkedett el, Edwardékat és a farkasokat pedig a helyiség közepére lökték az őket kísérő vámpírok.

A falhoz mentem, és lehajtott fejjel álltam.

Aro felemelkedett a székéből, mellette Caius ugyan így tett.

A szőkés hajú vámpír lelépett Edwardékhoz, és az alakváltókat őrző ketrecnél állt meg.

Néhány percig elgondolkodva nézte őket – Edward egyre feszültebb lett -, majd körözni kezdett.

Aro és Marcus elmélyülten figyelték a harmadik uralkodót, és nem szóltak.

Végül Caius megtorpant, majd méltóságteljesen visszament a trónjához, és elhelyezkedett abban.

Aro érdeklődve nézett rá, mire Caius a kezét nyújtotta társának.

Megfogta, és elmélyülten koncentrált, majd balra fordulva bólintott egyet Marcusnak.

-          Nos – emelkedett fel székéből Aro -, a döntésünk a következő: a vérfarkasokkal történő múltbeli vitáinkat és harcainkat nézve úgy határoztunk, hogy mind a Cullen családnak, mind a vérfarkasoknak távozniuk kell ebből a világból.

Felkaptam a fejemet, és közbe akartam lépni, de a mellém kerülő Jane elállta utamat.

Egy erőteljes lökéssel próbáltam eltaszítani, mire a testemet hirtelen éles tűszúrások kezdték ostromolni.

A következő pillanatban be is fejeződött, én pedig engedelmeskedve Jane akaratának – képes, és „halálra” kínoz – csendben maradtam.

Eljön még az én időm.

-          A kivégzést holnap délben tartjuk ezen a helyen, a trónteremben, és minden személy, aki megpróbálja megakadályozni, árulónak minősül – nézett rám Aro -. Most pedig menjetek!

A hatalmas ajtó kinyílt, a vámpírok pedig kiözönlöttek rajta.

Aro intett, hogy maradjak, így továbbra is a falnak dőlve álltam, lehajtott fejjel. Mellőlem Jane sem mozdult el, és körbepillantva láttam, hogy Alec, Demetri, és két új, számomra ismeretlen lány is itt maradt.

-          Ti fogjátok őrizni a foglyokat! Alec és Demetri a vérfarkasokra ügyel, Christy vigyáz Rosalie-ra és Emmettre, Demetria feladata Alice és Jasper őrzése lesz, Jane, rád bízom a kislányt és Edwardot – ne kínozd őket! -, Zoé, te Carlisle és Esme felügyeletét kapod. A déli szárnyban helyezzétek el őket, egy-egy szobában.

Kivezették a teremből a családot és a farkasokat, és már csak én és Esme-ék maradtunk a helyiségben a három uralkodót kivéve.

Aro lehajtotta a fejét, és Carlisle és Esme vállára tette a kezét.

-          Sajnálom, barátaim. Ha tehetném, kegyelmeznék, de Caius múltját figyelembe véve ezt nem tehetem meg. Tényleg sajnálom – suttogta alig hallhatóan.

-          Semmi baj, Aro. Szabályt szegtünk, és vállaljuk a következményeket a tetteink után! – szólt, majd felém fordult – Mehetünk, Zoé!

Bólintottam, majd elindultam.

A déli folyosó ritkán használt rész volt a várban. Vendégszobák voltak itt, és pár régebbi tag szobája.

A fal hófehér volt, a padlón pedig vérvörös szőnyeg húzódott. Mindkét oldalon festmények voltak, melyek a várat, a Volturit ábrázolták.

A harmadik ajtón nyitottam be – a déli szárny legkényelmesebb szobája volt.

Kétoldalt antik szekrények voltak, középen pedig egy hatalmas baldachinos ágy állt. Az ajtó mellett egy íróasztal volt, emellett pedig egy könyvespolc.

Az egyik szekrény mellett egy, a fürdőszobába vezető ajtó volt elrejtve.

Carlisle egyből a könyvespolc tartalmát kezdte vizsgálgatni, Esme pedig – legnagyobb meglepetésemre – megfogta a karomat, és behúzott a szobába maguk után.

Az ágyhoz vezetett, majd leültünk. Carlisle végzett a könyvespolcnál, és Esme mögé ült, átkarolva feleségét.

-          Most nyugodtan tudunk beszélgetni – szólalt meg Esme.

-          Először is, elmondanád, mi volt a feladatod?

-          Az volt a terv, hogy Edward belém szeret, és aztán idecsalogatom testőrnek. Csak…

-          Csak nem számítottál arra, hogy ez kölcsönös lehet, ugye? – simogatta meg a hajamat Esme.

-          Ezt nem vettem számításba – suttogtam az igazságot.

Esme magához húzott, és átölelt.

Olyan volt, mint amikor az édesanyám ölelt át, sok-sok évvel ezelőtt.

Hiányzott már ez az ölelés. Nagyon hiányzott egy ilyen önzetlen, hátsó szándék nélküli gesztus.

A szemeimet lehunyva karoltam át fogadott anyukámat.

-          Miért vagytok ilyen kedvesek hozzám? – kérdeztem meg tőlük.

-          Zoé, a fogadott lányunk vagy! A lányunk voltál, vagy, és leszel mindig is! Nem vagyunk Istenek - bármennyire is annak akarunk tűnni - , természetes, hogy hibázunk, vannak rossz döntéseink. Mindannyiunknak voltak! Rosszul döntöttél, de van ilyen! És, mint fogadott lányunknak, természetes, hogy megbocsátunk!

-          Nem érdemellek meg titeket!

-          Ne hidd ezt! Amikor valakire emlékezünk, aki sokat jelentett nekünk, sosem a rossz döntései jutnak eszünkbe. Arra emlékszünk, hogy mennyi helyes dolgot tett! És te nagyon sokszor jó utat választottál! Lefogadom, hogy akármit is tettél a megismerkedésünk előtt, azt most törlesztetted ez alatt a pár hónap alatt!

-          Tévedtek!

-          Drágám! Nessie egy anyát, Edward társat talált benned! Nekünk egy új kislányunk lett, Alice-ék pedig egy testvért kaptak!

-          Annyira sajnálom ezt az egészet!

-          Én nem! Soha nem fogom megbánni, hogy megismerkedtünk, Zoé! És biztos vagyok benne, hogy a család többi tagja is így érez!

-          Edward utál! – hajtottam le a fejem.

-          Tévedsz! – vette át a szót feleségétől Carlisle – Nem utál, sőt! Csak dühös magára, amiért bajba keverte Nessie-t. Most kicsit mérges, de legbelül még mindig ugyan úgy szeret téged!

-          Annyira sajnálom! Nem akartam, hogy ez legyen belőle! Igazából már pár hét után kiment a fejemből, hogy ez egy küldetés. Pedig vámpír vagyok! – nevettem fel keserűen.

Esme megsimogatta a hajamat, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.

Így találtak ránk a Nap első sugarai.

Életemben először kívántam, bár sose ért volna véget az éjszaka.