Villámcsapás - 17. fejezet

 Igen, újra itt vagyok.

Utoljára hozok Nektek Villámcsapás 1 fejezetet!

El sem hiszem, hogy itt van. A vége. Az utolsó fejezet! 

Szeretnék köszönetet mondani!

Először is, minden kritikaírómnak, név szerint: Nanó, Nikuska94, Julcs, Liza, Shads.

Külön szeretném kiemelni Mercédeszt és Musafant!

Merci, mi az eltelt pár hét, hónap alatt igazi barátnők lettünk! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok Neked! 

Minden egyes komid segített a történet írásában, és tényleg nem tudom elégszer mondani, hogy köszönöm! Nagyon-nagyon hálás vagyok Neked! 

Musafan, jobb később, mint soha :D 

Komolyan, majdnem elbőgtem magam, amikor olvastam a komidat! Eleve érzékeny hangulatban vagyok, mióta befejeztem, de amiket írtál, tényleg nagyon meghatottak! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Végtelenül hálás vagyok Neked is, bár szerintem nincs a legjobbak között, de örülök, ha tetszik :D

Ferdinand fura egy pasi, lehet, hogy egyszer ő is kap majd egy történetet, de ez nem biztos :D

Ha akarod, megírhatod te is, beleegyezek :)

Szóval, köszönöm Nektek! Szeretlek Titeket, akár írtatok kritit, akár nem, hiszen Ti vagytok az olvasóim, és életem végéig hálás leszek Nektek, hogy olvastátok a történetemet!

Jó olvasást!

Puszi:

Dewi ^ ^

**17. FEJEZET**

Futottunk . Minél messzebb a vártól, annál jobb! Igaz, még mindig az ódon épületben tartózkodtunk, de siettünk!

Láttam, ahogy a kint maradt őrök minket látva villámgyorsan bezárják az ajtót.

Messze voltunk, hiába a vámpír-sebesség, hiszen nekik is az van.

Egy ismeretlen lány tűnt fel, a következő pillanatban pedig a terem lángokban állt.

Tudtam, hogy ez nem tűz, mégis próbálkoztam.

A lány kacagott, hátborzongatóan nézett ránk.

-          Hiába minden! Az én tüzem ellen hatástalan az erőd!

Leeresztettem a kezeimet. Pontosan tudtam, hogy hatástalan ebben az esetben az erőm – tapasztaltam.

A lány hátradobta hosszú, hullámos, szőke haját, és nemtörődöm módon közelebb lépkedett hozzám.

-          Van egy ajánlatom számodra, Zoé Volturi!

-          Hagyd békén Zoét! – kiáltott közbe Edward, bennem pedig egy édes érzés kezdett szétterjedni.

-          A-a! – mosolygott Edwardra a szőkeség – Itt most én beszélek! Tehát Zoé! Harcolj meg velem!

-          Harcolni? Veled?

-          Pontosan. Kíváncsi vagyok, hogy az oly’ sokszor emlegetett Zoé Volturi ereje tényleg annyira hatalmas-e, mint azt hiszik!

-          És ebből nekem mi hasznom?

-          Ha győzök, elengedem őket – intett fejével Cullenék felé.

-          Nem hiszek neked!

-          Szavamat adom – tette szíve felé kezét.

-          És ha én nyerek?

-          Amit csak akarsz! – suttogta lassan, tagoltan, miközben mosolygott.

Tűzkört vontam Edwardék köré, majd közelebb léptem a lányhoz.

Mosolyogva oldalra billentette a fejét, engem pedig elleptek a kék lángok. Fájt, persze, hogy fájt, de nem adtam ki egy hangot sem.

Egyből ellentámadást indítottam.

Elérték a lángjaim, ő pedig döbbenten meredt rám, majd hangosan felsikoltott.

A testét egyből ellepte a tűz, ő pedig fájdalmasan kiáltozott.

Megszüntettem az erőmet.

A lány a padlóra rogyott, és lihegett, miközben magához szorította égett karjait.

Félve pillantott fel rám, miközben én magamat vizsgálgattam.

Sehol sem sebesültem meg, még csak a ruhám sem szakadt ki!

-          Te igazi tüzet csinálsz – suttogta erőtlen hangon.

-          Persze, hogy azt. Mért, mit hittél? – vontam fel szemöldököm.

-          Azt hittem, te is úgy csinálod, mint én!

-          Azaz? – kérdeztem, miközben hátulról átkaroltak.

-          Az én lángjaim csak a gondolataidban léteznek. Nem valósak, csak azt hiszed, hogy azok. Nem hagy maga után nyomot!

-          Azt hiszem, ez esetben az én erőm hatásosabb.

-          Mért nem öltél meg? – suttogta.

-          Egy örökkévalóságra elegendő életet oltottam már ki. Ennyi pont elég volt – fordultam vissza a lány felé.

Edward felé fordultam – hátulról karolt át -, majd megöleltem.

Szorosan magához húzott, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam.

Már csak ki kell innen jutni, és vége.

Végre vége!

Edward felemelte az államat, és egy könnyű csókot kaptam az ajkaimra.

Istenem, de hiányzott!

Azonban Edward elhúzódott, és átkarolt, majd a többiekre nézett.

-          Menjünk végre haza!

Mindenki bólintott, Edward pedig felkapta Nessiet, és futni kezdtünk.

Futni az otthonunk felé.

Az új otthonom felé.

***

14 órával később

Nessie szobájában voltam, az ágyán feküdtem. A kislány szorosan hozzám bújt valamikor az éjszaka folyamán, én pedig a haját simogattam.

Mióta visszaértünk Tetburybe, Nessie nem volt hajlandó elválni tőlem. Nem bántam nagyon, hiszen ő a világ legédesebb kislánya, ráadásul félig-meddig a nevelőanyja vagyok.

Vagyis, nem félig-meddig – néztem a bal gyűrűsujjamra.

Miután hazaértünk, Edward se szó- se beszéd elrángatott magával a szobájába, én pedig értetlenkedve követtem.

Nem igazán értettem, mit akar tőlem.

Az meg különösen idegesítő volt, hogy Nessie úton-útfélen olyan kérdéseket tett fel az apjának, mint „apa, most azt akarod?” vagy „szerinted tetszeni fog neki? Zoé, ugye tetszeni fog?”, esetleg „apa, ugye lehetek majd a…” – Edward itt elégelhette meg a dolgot, ugyanis szépen befogta a lánya száját, és leküldte Esméékhez, hogy kezdjék tervezni azt.

Aztán bevezetett a szobájába, és eltűnt a gardróbjában. Szemöldökömet felvonva meredtem utána, de pár perc múlva visszajött.

 Letérdelt elém, én pedig abban a pillanatban rájöttem.

-          Zoé, leszel a feleségem? – mondta ki életem legfőbb mondatát.

Könnyek nélkül zokogva borultam a nyakába, és egyre csak azt ismételgettem, hogy „igen, igen, igen”.

-          Apa, ez rettenetesen béna volt – szólalt meg egy vékony hangocska az ajtóból.

Nevetve öleltük magunkhoz a kislányt.

Alice-ék persze egyből szervezkedni kezdtek, és vámpírgyorsaságuknak – valamint Alice jövőbelátó képességének – köszönhetően Edwarddal holnap esküszünk egymásnak örök hűséget.

És ez esetünkben tényleg az örökkévalóságot jelentette. Egy cseppet sem bántam.

Merengve néztem a gyűrűre. Gyönyörű volt, fehérarany, rajta kövek. Különleges volt, szép, és mindennél fontosabb számomra.

Nessie ébredezni kezdett mellettem, én pedig mosolyogva simogattam meg az arcát.

-          Zoé? Ugye nem álmodtam az egészet? – pislogott kábultan.

-          Nem, drágám!

-          Óh, ne!

-          Mi a baj, kicsim?

-          Apa tényleg ilyen béna módon kérte meg a kezedet? Szörnyű – mondta, mire elnevettem magam.

-          Szerintem nagyon romantikus volt! Nekem tetszett!

-          Igen, mert nincs ízlésed! Én nemet mondtam volna!

-          Hidd el Nessie, neked is mindegy lesz, hogy fogja a szerelmed megkérni a kezedet majd!

-          Ez nem igaz! Sőt! Szóba se fogok vele állni, ha csak annyit nyög ki, hogy „leszel a feleségem?”! Engem normálisan, igazán romantikusan kérjenek majd meg – mondta, megnyomva a romantikusan szót.

Nevetve ráztam a fejemet, majd felemeltem a kislányt, és a karomban vele száguldottam le a nappaliba.

A barátnőim – Dorie, Bloom, Bia és Era – a kanapén ültek, és Emmett poénjait hallgatták.

Emmett nagyon felszabadult volt, valószínűleg az éjszakának köszönhetően, ugyanis Rose-zal meg sem álltak a hálószobájukig.

Lehuppantam Dorie és Bloom közé, Nessie pedig az ölembe fészkelte magát, és követelte, hogy meséljünk el neki mindent, amiről lemaradt.

Éppen elkezdtem volna beszélni, amikor Edward viharzott be a nappaliba, karon ragadott, és senkivel sem törődve húzni kezdett a bejárati ajtó felé.

-          Öhm…Edward? Hová is megyünk?

-          Világgá! Alice elviselhetetlen – szólt, majd Nessie-t felkapta, és már rohant is kifelé.

-          Szívem, mi lenne ha elviselnéd még röpke egy napig a húgodat? Utána sosem kell ezt már végigcsinálnod!

-          De csak miattatok! – torpant meg hirtelen, majd szemeit lehunyva összeérintette homlokunkat- Csak miattatok, és ne is álmodj arról, hogy többször veszlek el! Maximum úgy, ha arra a bizonyos időre Alice-t eltüntetjük az egész kontinensről!

-          Áll az alku! – csókoltam meg – Elfogadom az ajánlatát, uram!

-          Helyesen teszi, kisasszony! – csókolt meg nevetve.

Boldog voltam.

Elmondhatatlanul boldog, hiszen egy szerető család vett körül; egy anyós, egy após, akiket imádtam; két sógor és két sógornő, akikre testvéreimként tekintek; egy elmondhatatlanul édes kislány, aki kapcsán egyre gyakran felejtem el, hogy nem a vérszerinti gyermekem; és egy férj. Egy férj, aki megmentett önmagamtól. Egy férj, akit imádok, és ez kölcsönös.

Ebben teljesen biztos voltam!

VÉGE